Kora hajnalban hajtottam ki a város szélére, abba a csendes, elhagyatott kertvárosi részbe, ahol Beatriz élt. Az ég alja már lassan kivilágosodott, de a levegőt még fagyos, nyirkos köd ült meg.
Nem kopogtam. A saját régi kulcsom – amit még az esküvőnk után kaptam, és amit soha nem adtam vissza – simán csusszant be a zárba.
A házban kísérteties csend uralkodott. A nappaliban a fotelban Beatriz ült, egy csésze gőzölgő teával a kezében, az ablakból a kihalt utcát bámulva. Amikor meglátta, hogy belépek az ajtón, a csésze a tálkájára zökkent, a porcelán megcsörrent, de az arcán nem a rettegés, hanem az a jól ismert, gőgös, hideg megvetés suhant át.
— Dr. Salcedo — mondta Beatriz, és fel sem állt a helyéről. — Nem számítottam arra, hogy egy ilyen zsúfolt kórházi hétvége után itt pazarolod az idődet. Nincs műtéted ma? Nincs valaki, akinek a megmentésével leplezhetnéd azt a képtelenséget, hogy képtelen voltál megvédeni a saját véredet?
Megálltam a szoba közepén. Előhúztam a zsebemből a műanyag zacskót, és némán letettem az asztalára, pontosan a gőzölgő tea mellé.
Beatriz lepillantott a fényképre. A szeme sarkában egy pillanatra megremegett a bőr, de a hangja maradt fagyos:
— Mi ez? Valami ócka emlék, amit a koldusoktól kaptál a műtő előtt?
— Ez Inés kézírása, Beatriz — mondtam, és a hangom olyan mélyen zúgott, mint egy vihar előtti csend. — És a hátán ott van a fiunk, Mateo üzenete. Meg az a mondat, amit Inés a halála előtt – vagy mielőtt elüldözted volna – papírra vetett. „Ha valaha megtalálod, ne higgy neki, amikor azt mondja, nem tudja.”
Beatriz felhorkant, és gúnyosan elhúzta a száját.
— Ó, szóval elért hozzád a kis hercegnő elmebetegeinek a hagyatéka! Azt hiszed, te vagy az áldozat, Julián? Te, aki éjjel-nappal a kórházban rohadtál, miközben Inés a karjaiban tartotta a haldokló Mateót, mert az apja épp egy idegen ember szívét varrta össze? Te soha nem voltál ott! Én voltam az, aki pelenkázta, én voltam az, aki lelkileg ápolta, miközben te a sebészorvosi köpenyedben tetszelegtél a hős szerepében!
