— Helytállok. A műtőben nincs kegyelem, nincs hazugság és nincs manipuláció. Itt csak az igazság van, a szív ritmusa és az élet, amit meg kell menteni.
Beléptem a műtő ajtaján.
A fényszórók vakító fehéren világították meg az ezüstös asztalt, a monitorok monoton, megnyugtató ritmusban zümmögtek a sarokban. A beteg ott feküdt, eszméletlenül, a saját kiszolgáltatottságában.
Odaléptem az asztalhoz, a kezemet a mellkasára emeltem, majd a műszerész asztalra pillantottam, ahol a szikék, a csipeszek és az erek lekötésére szolgáló eszközök vártak.
Inés utolsó szavai a fülcsengésemben csengtek: *„Ha valaha megtalálod, ne higgy neki, amikor azt mondja, nem tudja.”*
De én tudtam. Most már mindent tudtam. Nem azért dolgoztam vasárnapokon, ünnepnapokon és karácsonykor, hogy elmeneküljek a szeretet elől – hanem mert a kezdetektől fogva ez volt az egyetlen hely, ahol a világ logikus volt. Ahol a fájdalmat nem szavakban mérték, hanem milliméterekben és pulzusszámokban.
— Szikét kérem — mondtam tisztán, határozottan a műtőssegédnek.
A fém hideg hűvösse érintette a kesztyűmet. Mély levegőt vettem, rátaláltam a beteg lüktető erejére, és elvégeztem az első metszést. A sötétség mögött feltűnt a fény – és én tudtam, hogy bár a múltat nem írhatom újra, a jövőt még saját magam formálhatom meg.
—
Mit gondolsz Julián megdöbbentő felfedezéséről és arról, hogyan zárta le a múlt fájdalmait a műtőben? Ha szeretnéd, szívesen folytatom a történetet Julián további életével, a bírósági tárgyalással Beatriz ellen, vagy beszélgethetünk egy teljesen új témáról is!
