— És mi van a levelekkel, Beatriz? — léptem egy lépést közelebb az asztalhoz, az ujjaimat az asztallapra támasztva. — Mi van azzal, amit Inésnek mondtál? Hogy elutasítottam őt? Hogy nem akartam, hogy nála legyen a gyerek? Hogy én adtam le a hívásait?
Beatriz szemei hirtelen összeszűkültek. A gőgös álarca alatt feltűnt a tiszta, keserű gyűlölet.
— Igen! — kiáltotta, és végre felpattant a fotelból. A tea borult, a csésze a földre esett és szilánkosra tört. — Mert megérdemelted! Inés egy tiszta, törékeny lélek volt, te meg tönkretetted őt a ridegségeddel! Amikor Mateo meghalt a balesetben, mert te nem tudtál időben hazajönni… Inés összeomlott. El akart jönni hozzád, könyörgött, hogy bocsáss meg neki valami apróságért, amit ki sem talált. De én azt mondtam neki: „Nem mész oda. Az a férfi nem akar téged. Ő a munkáját választotta a fiunk halálának napján is.”
— És mi lett Inésszel? — kérdeztem, és a szívem olyan vadul vert, hogy attól féltem, a mellkasom szétreped. — Hová tűnt? Miért halt meg a nevére szóló halotti anyakönyvi kivonat szerint egy idegen városban, miközben te azt mondtad, elszökött?
Beatriz elnevette magát – egy magas, ideges, őrült nevetést.
— Elszökött? Nem, Julián. Nem szökött el. Amikor rájött, hogy hazudtam neki… Amikor a kezembe akarta adni a levelet, amit neked írt… Én elvettem tőle. Azt hittem, ha elmegy, ha eltűnik a szemed elől, akkor végre békén hagy minket. De ő… ő egész életében téged keresett. A kórházak előtt ült, a te nevedet ismételgette, amikor a láz elöntötte. És te? Te akkor is műtöttél!
A harag, ami ekkor áradt szét bennem, nem volt hangos. Olyan volt, mint a szike éle: hideg, pontos és kegyetlen.
