— Vége van, Beatriz — mondtam csendesen, miközben kihúztam a telefonomat a zsebemből. — A zsaruk már útban vannak. Nemcsak a kiskorú elidegenítése és a családi okiratok hamisítása miatt, hanem mert a rendőrségi adatbázisban most futtattam le Inés eltűnési ügyét, amit te lezártattál „önkéntes távozásként”. De az orvosi papírok, amiket a halálakor kiállítottak… azok nem önkéntes távozásról szólnak.
Beatriz arca hirtelen elveszítette a színét. A félelem, amit eddig a gőg mögé rejtett, most áttörte a gátat.
— Te… te nem teheted ezt! Én a családod vagyok! Én neveltem fel azt a…
— Nekem te soha nem voltál a családom, Beatriz — fordultam hátra a bejárati ajtó felé. — Te csak egy sötét folt voltál az életemen, amit most végre lemosok.
—
### A műtőasztal és a megváltás
Két órával később már a guadalajarai központi kórház sebészeti öltözőjében álltam. A zöld pamutruhám ujját feltűrtem, a kezemet alaposan, a protokoll szerint fertőtlenítettem a rozsdamentes csap alatt. A víz hideg volt, de a bőröm szinte égett.
A mai napon egy nehéz szívműtét vár rám. Egy olyan beteg érkezik, akinek a koszorúerei szinte teljesen elzáródtak, és akinek a túlélési esélye alig ötven százalék. Egy idegen ember, akinek az élete most az én kezemben van.
A kollégám, Dr. Morales lépett be az öltözőbe, és a vállamra tette a kezét.
— Minden rendben, Julián? Kicsit sápadtnak tűnsz. A rendőrségi ügy… hallottam, mi történt az apósodéknál.
Letöröltem a kezem a steril papírtörlővel, és a tükörbe néztem. A szemem alatt mély sötét karikák húzódtak, az arcomon ott ült az elmúlt napok minden fájdalma, de a tekintetem… a tekintetem tiszta volt.
— Minden rendben, Morales — mondtam, és felvettem a steril kesztyűt. — A múltat nem tudom megváltoztatni. Nem hozhatom vissza Mateót, és nem ölelhetem meg újra Inést. De van valami, amit megtehetek.
— Mit? — kérdezte Morales meglepetten.
