A Segoviában tartott tiszteletadáson Rubén beszélt a versenyzőről, aki visszatért csapattársáért. Marcos azt mondta, hogy Vega neki köszönhetően létezett. Clara azt is megkérte, hogy emlékezzen a másodpilótára, akinek családja hiányos válaszokat kapott. Az a ceremónia elismerte, mi történt, anélkül, hogy lezárná a kérdéseket.
Marcos visszanyerte egészségét, és visszatért dolgozni. Clara beleegyezett, hogy megosztja a reggelit vele és Vegával. Ezután jöttek a kirándulások, délutánok csokoládé készítésével, és egy karácsony, amikor a lány három papírcsillagot akasztott az ablakra.
Mark soha nem próbálta lecserélni Gabrielt. Clara rájött, hogy boldog lehet, ha Vega nevetését hallgathatja anélkül, hogy ezt az örömöt árulásnak tekintené.
Majdnem egy évvel a baleset után hárman visszatértek Valsaín házához. Ismét havazott, de Marcos saját lábán érkezett, churrosokkal és Vega kezével az ujjai között.
A lány berohant, és megkereste a fényképet. Már nem volt a hálószobai komódon. Clara a nappaliban helyezte el, egy ceremónia képe és egy gyerekeknek készült helikopterrajz mellé, amelyet szívek vesznek körül.
“Az angyal itt marad?” kérdezte Vega.
“Mindig lesz helye,” válaszolta Clara.
Vega a fényképeket nézte, majd az apjára.
“Akkor már nem kell menedékházat keresnünk.
Clara letérdelt, hogy begombolja a lány által nyitva hagyott kabátot.
“Miért mondod ezt?”
Vega átkarolta a nyakát.
“Mert már megtaláltuk.
Marcos az ajtónál állt, izgatottan. Clara emlékezett arra az éjszakára, amikor alig nyitotta ki az ajtót egy idegen előtt. Megnézte Gabriel fényképét és azt a lányt, aki otthon vette fel a nevét.
Nem hozta vissza azt az embert, akit elveszített. Semmilyen nyomozás nem hozhatta vissza az ellopott éveket. De az igazság lehetővé tette számára, hogy abbahagyja az életet, mintha ő is meghalt volna azon az éjszakán. Meggyújtotta a kandallót, behívta Marcost, és nyitva hagyta az ajtót, miközben Vega nevetett a tél első fényében.
