Alma elnevette magát, közben a ruhámat igazgatta a testén.
– Na és? Most már Rodrigo a tulajdonos társa, vagyis a miénk a lakás. Ha nem tetszik, pakolhatsz. Holnap úgyis elhúzzuk a nótádat, amikor bemutatjuk ezt a bankban meg a hivatalban!
Lourdes bólintott, felállt a kanapéról, és úgy viselkedett, mint egy királynő, aki letaszította a trónról az ellenségét.
– Így van. A nőknek a családban csöndben kell lenniük. Rodrigo pedig az én fiam; ami az övé, az az enyém is. Most pedig takarítsd fel ezt a vizet a padláról, Valeria, mert kezdem unni a hisztidet.
A lelkem mélyén valami végleg eltörött. Az a Valeria, aki békét akart, aki hinni akart a szerelemben, aki megpróbálta elnézni a fogaikat grimaszoló rokonokat, abban a másodpercben meghalt. Helyette egy olyan nő lépett elő, aki nyolc éven át vezetett fontos számlákat, tárgyalt milliós szerződésekről, és pontosan tudta, hogyan működik a korrupt bürokrácia Mexikóban – de azt is, hogy miként kell ízekre szedni egy primitív kis családi összeesküvést.
Lassan letettem a telefont az asztalra. Kinyitottam a fiókot, kivettem belőle egy kulcscsomót, és a zsebembe suttogtam a kulcsok megcsörrenését.
– Feltakarítani? – kérdeztem halkan. – Ó, Lourdes. Nem én fogok itt takarítani. Én foglak titeket kihajítani ebből a lakásból. Még ma éjjel.
Az első csapás
Rodrigo felhorkant.
– Ugyan már, Valeria! Ne légy nevetséges! Hova mennének ilyen esőben? Pueblába? Nincs pénzük, és különben is, a család nem teszi ki az utcára a rokonait!
– Nem a rokonaitokat teszem ki – néztem rá olyan tekintettel, hogy Rodrigo akaratlanul is hátranézett. – Hanem a szélhámosokat, akik behatoltak a magánterületemre.
Elkaptam a mappát, kinyitottam a telefonomat, és nem a 911-et tárcsáztam, hanem egy olyan számot, amit Rodrigo soha életében nem látott a híváslistámon.
