Lourdes és Alma ekkor jöttek rá, hogy a helyzet nem egy olcsó szappanopera, hanem egy kemény bűnügy. Alma hisztérikus sírásba kezdett, amikor az egyik egyenruhás belépett a lakásba, és megkérdezte, mi a panasz.
– Ők a behatolók, tiszt úr – mondtam, és átadtam Morales ügyvédnek (aki apámmal együtt érkezett) a lakás igazi, hiteles tulajdoni lapját, valamint azt a szürke mappát, amit Lourdes hozott. – Ez a nő és a lánya egy hónapja élősködnek nálam az akaratom ellenére, a férjem pedig – aki négy hónapja a házastársam – egy hamisított okirattal próbálta kisajátítani az ingatlanomat, amíg én dolgoztam.
Morales ügyvéd, egy ősz hajú, borotvaéles elméjű szakember, átfutotta a papírokat, majd gúnyosan elmosolyodott.
– Ó, hát ez csodálatos munka, fiatalember – mondta, és Rodrigóra nézett. – Csakhogy a közjegyző, akinek a bélyegzőjét rányomták erre a papírra, tavaly decemberben vonult nyugdíjba, és a pecsétjét letétbe helyezte a kamaránál. Ez a dokumentum nemcsak hamis, de olyan amatőr módon készült, hogy még egy elsőéves joghallgató is kiszúrja. Öt évig terjedő szabadságvesztés jár érte.
Lourdes térdre esett a rendőr előtt, és a szoknyáját rángatta.
– Ne tartóztasson le minket, tiszt úr! Mi Pueblából jöttünk! Ez a nő nem tiszteli a családot! Ő a gonosz!
A rendőr megvetően nézett le rá.
– Asszonyom, szedjék össze a holmijukat. Két percük van, különben a rendőrségi furgonban folytatják a pakolást.
Rodrigo a sarokba húzódva, sápadtan, mint egy halott, nézte, ahogy az anyját és a húgát kiterelik az ajtaján. Mielőtt Lourdes átlépte a küszöböt, még egyszer hátrafordult, és a szeméből olyan gyűlölet sütött, ami a pokol tüzét is kismértékűvé tette volna.
– Meg fogod bánni, Valeria! – sikoltotta. – Elpusztítunk! Nem maradsz semmiben!
Az ajtó becsukódott.
