– Apa? – mondtam, amikor apám, Arturo a harmadik csöngésre felvette. Hangja még mindig mély volt és éber, pedig közel hetven éves volt. – Sajnálom, hogy így éjjel zavarlak. Szükségem van a régi barátodra, a büntetőjogász Moralesre. És arra a magánnyomozóra is, akit a cég szokott alkalmazni. Most azonnal.
Rodrigo arca hirtelen elveszítette a magabiztosságát.
– Mi a fenét csinálsz? Kit hívsz? Leteszed azt a telefont! Ez családi ügy! – lépett felém, de mielőtt elérhetett volna, a konyhapultról felkaptam a nehéz, acélból készült kávéfőző kart, és a levegőbe emeltem.
– Egy lépést sem, Rodrigo! Ha még egyszer hozzám mersz érni, nemcsak a lakásodat veszted el, hanem a banki állásodat is. Mert amint Morales megkapja ezt a hamisítványt, az első útja a HR-osztályotokra vezet, hogy bejelentse a becstelen, okirathamisító alkalmazottatokat!
Lourdes sikoltott.
– Rodrigo! Hagynod, hogy ez a kerge nő így beszéljen veled?! Üssd meg! Mutasd meg neki, ki az úr a házban!
De Rodrigo megállt. A neve elhangzása a banki pozícióval kapcsolatban hidegzuhanyként érte. Tudta jól, hogy az apám egykori kollégája révén kapta meg az állást, és ha Arturo apósságból ellenséggé válik, a karrierjének egy nap alatt befellegzett.
– Valeria… beszéljünk ésszerűen – váltott könyörgőre Rodrigo, miközben a hangja remegett. – Nem akartunk rosszat. Anya csak azt akarta, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ha nem tetszik a papír, hát… hát megsemmisítjük! Igen! Tépjük szét!
– Késő – mondtam hidegen, miközben a telefont a fülemhez szorítottam. – Apa, hallod? Okirathamisítás és csalási kísérlet a saját otthonomban. Küldd ide a zsarukat meg Moralest. Várjuk őket.
A rendőrség és a valóság
Negyven perc múlva két rendőrautó villogó kék fényei világították be a nappalimat a zuhogó esőn keresztül. A szomszédok közül többen is kinéztek az ablakokon, de senki sem mert közel jönni.
