Ott hagytam a csomagomat.
Aztán elmentem ki.
És elkezdtem sétálni.
Két mérföldre a cipőm teljesen átázott.
A kezeim hideg volt.
Alig éreztem már az ujjaimat.
Kezdtem azon gondolkodni, hogy hibáztam-e.
Aztán egy pickup lassít mellettem.
Lement az ablak.
« Sloan? »
Megfordultam.
Caleb.
Declan öccse.
Azonnal kiment.
“Istenem! Mit keresel itt? »
Nem válaszoltam.
A nedves ruháimra nézett.
“Mióta sétálsz?”
“Nem tudom.”
Kinyitotta az ajtót.
“Hegy.”
« Caleb… »
“Menj fel. Most. »
Felmentem az emeletre.
A fűtést maximumra tette be.
Aztán levette a takarót a hátsó ülésről, és a vállamra tette.
“Mi történt?”
Mondtam neki.
Néhány másodpercig csendben maradt.
Aztán mormolta:
“Tényleg itt hagytak?”
“Igen.”
“A virágokért?”
Bólintottam.
Megfeszítette a kormányt.
“Sajnálom.”
Kinéztem az ablakon.
“Nem a te hibád.”
“De ez a családom.”
Sóhajtott.
“És ismerem az anyámat.”
Ránéztem.
“Mit értesz ez alatt?”
Habozott.
Aztán azt mondta:
“Megszállottja annak, mit gondolnak róla az emberek.”
Szomorúan mosolyogok.
“Észrevettem.”
Felnevetett.
Aztán az arca ismét komoly lett.
“Declannak el kellett volna jönnie érted.”
Nem válaszoltam.
“Ki kellett volna szállnia abból az autóból.”
Még mindig semmi.
“A feleségét kellett volna választania.”
A kezemre néztem.
És ez a mondat adta azt a választ, amit nem akartam bevallani.
Declan nem volt kényszerítve.
Nem volt fogoly.
Nem volt képtelen beszélni.
Egyszerűen csak választotta.
Amikor Caleb egy benzinkútnál vitt le, a kollégám, Nina várt rám.
Mielőtt elment, Caleb azt mondta nekem:
“Sloan, ne hagyd, hogy bárki meggyőzzen arról, hogy amit érzel, az nem valóságos.”
Bólintottam.
“Köszönöm.”
Elment.
Nina a karjaiba vett.
“Mi történt?”
Megmutattam neki a telefonomat.
A családi csoport már lángokban állt.
Harper elküldte a videót.
**”Nézd meg, ahogy Manhattan hercegnője felfedezi a vidéket.” **
Egy másik üzenet:
“Eleanor végre helybe tette őt.” **
Ezután:
“Azt hiszi, annyira különleges.” **
Ezután:
“Declan jól tette, hogy hallgatott rá.” **
Görgettem.
Megint.
Megint.
Aztán abbahagytam.
Nina rám nézett.
