A múlt árnyai és a kórház folyosói
A csend, ami Emilio Serrano irodájában beállt, olyan sűrű volt, hogy szinte vágni lehetett volna. A kinti folyosóról időnként beszűrődött egy-egy tolókocsi kerekeinek csikorgása vagy a monitorok távoli pittyegése, de számomra minden elnémult.
Daniel Vargas.
A nevet, amit a kétéves fiam apja viselt, eddig csak a sírkövén lévő kopott feliraton és a szívem legmélyebb, elzárt kamrájában mertem kimondani. Daniel egyedülálló volt, egy olyan fiatalember, aki Hidalgo szélén, egy kis műhelyben dolgozott, mielőtt a halálos közúti baleset elragadta tőlem. Soha nem beszélt a családjáról. Amikor megkérdeztem, hol vannak a szülei, csak annyit mondott, hogy régen elhagyták őt, és nincs már senkije a világon. Én pedig elhittem, mert szerettem.
— Ez… ez képtelenség — suttogtam, és a kezemet a faíróasztal szélébe kapaszkodva próbáltam egyensúlyban tartani magam. — Daniel soha nem említett senkit. Azt mondta, árvaházakban nőtt fel, és… és hogy a szülei halottak.
Emilio Serrano igazgató úr lassan felállt a bőrfoteléből, az ablakhoz lépett, és a kinti, lassan kivilágosodó parkolót bámulva így szólt:
— Fernanda, amikor a rendőrség leadta a 12-es szobában fekvő beteg – Elena Vargas asszony – adatait az autópálya melletti elhagyott kocsi alapján, a rendszer kidobta a családi hátterét. Tíz évvel ezelőtt a fia, egy tizenkilenc éves fiú, összeveszett a tehetős üzletember apjával, és elmenekült otthonról. Soha többé nem hallottak róla. Az anyja… ő azóta keresi. Keresztül-kasul az országban. A fejsérülése, amivel ide hozták, részben a fizikai bántalmazás, részben pedig az utcán töltött évek megpróbáltatásainak a következménye; de amikor a kisfiad beszélt, és a nő kimondta azt a nevet… az ápolók szóltak nekem.
A gyomrom egyre jobban görcsölt.
— Azt akarja mondani, hogy… hogy Daniel nem az volt, akinek hittem? Hogy gazdag családból származott, és eltitkolta elõlem? Vagy… hogy a fia, Nicolás, ennek az asszonynak az unokája?
