— Ne merészeljen lefejezni engem vagy a fiamat, mielőtt meghallgatná az igazságot! — mondtam, és a hangom megremegett, de tiszta volt. — Daniel halott! Három éve temettük el egy szegénytemetőben Tulancingóban! Soha, egyetlen szóval sem említette, hogy gazdag családból való, vagy hogy maguk keresték! Keményen dolgoztam, hogy felneveljem a fiunkat, és nem a maguk pénzére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy a kisfiam biztonságban legyen!
Don Fernando elhallgatott. A düh, amivel ideérkezett, hirtelen összeomlott benne. Megroggyant a térde, és Emilio Serrano igazgató gyorsan elkapta a karját, hogy leültesse egy székre.
— Ha… ha Daniel halott… — suttogta a férfi, és a könnyeik utat törtek maguknak az arcán — …akkor az unokám… az unokám az a kisfiú?
Az igazság pillanata
Ekkor a 12-es szoba irányából Julia nővér rohant be az irodába, az arca sápadt volt.
— Igazgató úr! Fernanda! Gyorsan be kelljön jönniük! Elena asszony… magához tért teljesen. Kérte, hogy hívjuk be a kisfiút és az édesanyját. Azt mondja… azt mondja, ő emlékszik a levélre, amit a fia küldött neki halála előtt.
A szívünk a torkunkban dobogott, amikor mindannyian – én, Don Fernando, Emilio és a gúnyos mosolyát még mindig le nem törlő Teresa Gálvez – átsétáltunk a fehér folyosón a 12-es szobához.
A szoba hűvös volt. Az ágyban fekvő, ősz hajú asszony, Elena Vargas, lassan felkönyökölt a párnákra. A szemei, amelyek kísértetiesen hasonlítottak azokra a sötét, mély szemekre, amiket a fiam, Nicolás örökölt, rám szegeződtek.
Amikor meglátta a karomban békésen szunnyadó, vagy már éber Nicót, az asszony szája remegni kezdett.
— Hozd ide… — suttogta Elena, és a zúzódásos kezét nyújtotta felénk. — Hadd lássam a véremet… a fiam utolsó ajándékát.
Letérdeltem az ágy mellé. Nico, akit egyáltalán nem zavart a kórházi szag vagy a feszültség, nagyra nyitott szemekkel nézett az idős asszonyra, majd – pontosan úgy, mint az előző éjszaka – átnyújtotta a kis kezét, és megérintette Elena ujjait.
