— Mama… — mondta a kisfiú a saját kis nyelvén, és elmosolyodott.
Elena asszony zokogásban tört ki. Átfogta a kisfiú apró kezét, és a mellkasához szorította.
— Istenem… igen… Ő Daniel. Ugyanaz a mosoly… ugyanaz a fül… Fernando, nézd meg! A fiunk élete tovább él benne!
Don Fernando odalépett az ágyhoz, leborult a felesége mellé, és mindketten átölelték a kisfiunkat.
Teresa Gálvez a szoba sarkában állt, a karjait összefonva, de a szája tátva maradt. A botrány, amivel engem akart tönkretenni, most a Vargasi család legnagyobb csodájává vált – a elveszett fiú visszatérésévé az unokáján keresztül.
Az új fejezet
Három hónap telt el azóta a felejthetetlen éjszaka óta.
A Tulancingói Közösségi Kórházban már senki sem mert takarítónőként lenézni. Emilio Serrano igazgató és a Vargasi család segítségével a helyzetem teljesen megváltozott – nem azért, mert milliomos lettem volna, hanem mert a kisfiam megkapta azt a családi hátteret és biztonságot, amit Daniel soha nem tudott neki megadni.
Elena asszony teljesen felgyógyult a sérüléseiből, és mostantól a napjait a kisunokája, Nicolás mellett tölti a felújított birtokukon, Hidalgo zöldellő dombjai között. Don Fernando, a hűvös üzletember pedig – aki először csak gyanakodva mért engem – most már saját lányaként tisztel, amiért tisztességgel, minden hátszél nélkül felneveltem az unokájukat a legnehezebb időkben is.
És Teresa Gálvez?
A helyettes igazgatónőt a belső vizsgálat után – amely feltárta a hivatali visszaéléseit és a szándékos rágalmazási kísérleteit – azonnali hatállyal felfüggesztették a pozíciójából. A helyét pedig… nos, a kórház adminisztrációján most egy olyan személy ül, aki pontosan tudja, mit jelent alulról kezdeni, és hogy soha, senki felett não szabad pálcát törni a ruhája vagy a munkája alapján.
Egy csendes délután, amikor Nico a kertben lévő fűben cicázott a nagyszüleivel, én pedig a teraszon ültem egy csésze kávéval, felnéztem az égre.
