Emilio megfordult, és mély, együtt érző pillantással nézett rám.
— Nem tudom, Fernanda. De Elena asszony most ébredt fel újra. És kérni fogja a találkozót a kisfiúval. Sőt… Dr. Teresa Gálvez, a helyettes igazgató már értesítette a helyi sajtót és a szociális hivatalokat. Azt hiszi, hogy te valami trükkel be akartad csempészni a gyereket a kórházba, hogy pénzt zsarolj ki egy befolyásos családtól.
A vér meghűlt az ereimben. Teresa Gálvez! Az a nő, aki az első pillanattól kezdve utált, és aki csak a pillanatot várta, hogy tönkretegyen, most egy olyan botrány közepén találta magát, amivel eltiporhatott mindkettünket.
A szembesítés a 12-es szobában
Mielőtt még válaszolhattam volna, az iroda ajtaja csattanva feltárult. Dr. Teresa Gálvez lépett be, az arcán az a diadalmas, savanyú mosoly ragyogott, amitől a hátamon is felállt a szőr. Utána egy jól öltözött, idős férfi lépett be – drága öltönyben, de a szemeiben ott ült a mélységes fáradtság és a kétségbeesés.
— Itt van, igazgató úr! — mondta éles hangon Teresa. — Megmondtam! Ez a takarítónő nem véletlenül került ide! Egy opportunista, aki a gazdag betegeket célozza meg a törvénytelen gyerekével!
Az idős férfi – akit azonnal felismertem a hírhedt regionális iparmágnás, Don Fernando Vargas portréiról, amelyeket néha a helyi újságok címlapján láttam – egyenesen elém lépett. A kezei remegtek.
— Hol van a fiú? — kérdezte a férfi, és a hangja rekedt volt, de parancsoló. — Azt mondták, hogy a feleségem a fia nevét ejtette ki. A fiunkét… Danielét, akit tíz éve nem láttunk. Hogyhogy egy kétéves gyereknek van az arca?
Nem bírtam tovább. A félelem átváltott anyai dühbe. El léptem előre, és a magasságomat meghazudtoló határozottsággal néztem a milliárdos szemébe.
