Chloe bólintott, kis sápadt arcával. “Apa nagyon félt.”
Az irónia annyira megütött, hogy majdnem fizikailag megrázkódott. Julian, az a férfi, aki túl félt ahhoz, hogy azt mondja, szeret, remegett, mert a lánya leesett egy játszótérre.
Odamentem a hordágyhoz. “Chloe, nagyon óvatosan meg foglak vizsgálni. Majd szólsz, ha valami túl sokat fáj neked, rendben?
“Rendben.
“Uram,” mondtam, végül ráfordítva a fejem, “hátrébb kell lépnie, hogy rendesen megvizsgálhassuk.”
Találkozott a tekintetünk.
Hat hónap egy pillanat alatt elpárologt. Először láttam az elismerést, mint fizikai csapást. Aztán az abszolút sokk. Aztán, elkerülhetetlenül, a tekintete a kerek hasamra siklott a blúzom alatt, és az arca elvörösödött, ahogy semmi köze nem volt a lánya sebéhez.
“Clara,” suttogta.
Nem “Doktor”. Nem udvarias és steril cím. Clara. A név, amit a penthouse-jában suttogott a bőrömön, amikor még hittem, hogy a testreszabott öltönyök mögött álló férfi egyszer elég bátor lehet ahhoz, hogy nyíltan szeressen.
Először én fordultam el.
“Vegyük ki a konstanssokat, végezzünk neurológiai vizsgálatot és képalkotást a bal karján,” utasítottam a mellettem ülő nővért, klinikai maszkom hibátlanul visszapattant. “Folytasd vele a beszélgetést.”
Az orvosi csapat gyors és begyakorolt tempóban mozgott körülöttünk. Megvizsgáltam Chloe pupilláit, megérintettem a kulcscsontját, és megnéztem, van-e duzzanat. Minden mozdulat megfontolt és gyengéd volt.
De Julian arckifejezése úgy égett, mint egy forró vas a hátamban.
Pontosan tudtam, mit csinál. Kiszámolta. Hét hónapos terhes. Hat hónap azóta, hogy az utolsó esős kedd volt a konyhájában. Hat hónap telt el azóta, hogy ott álltam kék ruhában, szempillaspirál végigfolyt az arcomon, és azt kérdeztem: “Szeretsz engem, Julian? Nincs rám szükség. Nem akarok magam. Szeress engem.
És ott állt, csendben, gyönyörűen, és a saját múltja által lebénult, mielőtt végül azt mondta: “Nem tudom megadni neked, amire szükséged van.” Nem tudom, hogyan építsek családot. Szóval