“Megvannak a lehetőségeim,” mondta Victoria gördülékenyen, miközben levette bőrkesztyűjét. “Chloe minden este FaceTime-on beszél velem. Néhány hónappal ezelőtt említette a “csinos orvost, aki nagyon szomorúnak tűnt”, és a péntek esti sürgősségi látogatás megerősítette a többit. Összeraktam a kirakós darabjait.
“Mit keresel itt, Vic?” kérdezte Julian, védelmezőként állva előttem.
“Nyugi, Julian. Nem azért vagyok itt, hogy megjelöljem a területemet. Évekkel ezelőtt elhagytam ezt a száraz földet,” mondta szárazon. Rám nézett, átható tekintetével. “Azért vagyok itt, mert hallottam a csodás felolvadásról szóló pletykákat a Boston Jégkirálytól, és látni akartam a felelős nőt. És talán egy figyelmeztető szót is adhatunk.
“Nem kell figyelmeztetés,” mondtam, felemelve az államat, és hevesen védelmeztem a teremet.
“Minden nőnek, aki szeret egy törött férfit, figyelmeztetést igényel, Clara,” válaszolta halkan Victoria. Odasétált a pulthoz, szemei a restaurált zenélő dobozon nyugodtak. “Négy év házasság alatt kétségbeesetten szerettem őt. Azt hittem, a melegem elolvasztja azokat a gleccsereket, amiket a szíve köré épített, miután a szülei meghaltak. Kiszárítottam magam, próbáltam a békéje menedéke lenni. De nem lehet egy embert meggyógyítani azzal, hogy csendben meghalsz mellette. A
szavak olyan volt, mint egy fizikai csapás. Julian teljesen összetörtnek tűnt, a fa padlót bámulta.
“Nem kegyetlen ember,” folytatta Victoria, rám fordulva. “De gyáva volt. Elmentem, mert nem akartam szellem lenni a saját házasságomban. Kinyújtotta a kezét, és finoman megérintette a karomat. “Ha javítja a zenélő dobozokat és megjelenik az ajtódhoz… Aztán megteszi neked azt, amit soha nem tehetett volna meg nekem. Többet jelentesz neki, mint a saját félelme. De ne hagyd, hogy megússza ezt. Tedd meg, hogy megérdemelje minden egyes centimétert, amin jár.
Megfordult, felvette a kesztyűjét, és megcsókolta Chloe-t a fején. “Hat órakor érted veszlek, drágám.”
Ezzel Victoria végigsöpörte a lakást, fülsiketítő csendet hagyva maga után.
Juliánra néztem. A törhetetlen falak, amelyek mögött általában bújt, teljesen eltűntek, kiszolgáltatott, nyers állapotban maradt, és az ítéletemre várva.
“Igaza van?” kérdeztem, hangom remegett.
“Minden szót,” vallotta be, felnézett rám, szemei vizesek voltak. “De már nem akarok az a férfi lenni.”
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, újabb válaszokat követeljek, hogy elmondjam neki, időre van szükségem. De mielőtt egyetlen szótagot is formálhattam volna, vakító, kínzó fájdalom szakította át az alsó hasamat. Egy éles szakadás volt, ami elvette az összes oxigént a szobából.
Felszisszentem, kezeim a hasam felé repültek, ahogy a térdeim engedtek.
“Clara!” Julian előreugrott, elkapott, mielőtt a földre zuhantam.
A zenélő doboz a háttérben édes keringőjét játszotta, miközben a látóterem szélei gyorsan sötétedtek a teljes sötétségbe.
