Nem volt visszaküldési cím. Csak egy vastag, krémszínű kártya csúszott egy fekete selyemszalag alá. Remegő kézzel nyitottam ki. Az írás rendben volt, nőies és teljesen ismeretlen.
Clara, vannak háborúk, amelyeket egyedül nem lehet vívni. Különösen azoknál, amelyek ezzel kapcsolatosak. Nézz be.
A dobozban egy gyönyörű babatakaró volt, kézzel kötött, nagyon puha mohazöld árnyalatban, alatta pedig ritka és antik gyermekkönyvek gyűjteménye. Hihetetlenül drága és átgondolt ajándék volt. De ki küldte őt? Nyilvánvalóan nem Julian volt — nem használt névtelen közvetítőt, és a kézírás nem az övé.
Valaki tud róla. Valaki, aki ismeri őt. Ez a rejtély egész hétvégén gyengem emészt. Vasárnap délután egy kopogás az ajtón kirántott az orvosi naplóimból. Kinyitottam, és Julian a folyosón volt, teljesen idegennek tűnt a szerény épületemben. Mellette, karja makulátlan fehér gipszben, Chloe állt.
“Dr. Clara!” ragyogott Chloe, kezében egy műanyag dobozt. “Apával süt sütit. Végül apa elégette az első adagot, de ezek jók! Nem
tudtam visszatartani egy kimerült nevetést. Juliánra néztem, aki a nyakának hátulját vakargatta, mélyen zavarban és sebezhetően nézve.
“Megpróbáljuk megvenni a cukorral a kényeztetésedet,” ismerte be Julian, önironikus mosollyal. “Bemehetünk?”
Minden túlélési ösztönöm ellenére félreléptem. A lakásom kicsi volt, tele meleg borostyánszínű lámpákkal, túlcsorduló könyvespolcokkal, és egyértelmű bizonyítékokkal az közelgő anyaságomnak. Chloe azonnal a hűtőmre tűzött ultrahang fotóra nézett.
“Az a baba?” kérdezte, szemei tágra nyíltak a csodálattól. “Úgy néz ki, mint egy kis bab.”
“Minden nap egy kicsit nagyobb,” mondtam halkan.
Julian engem figyelt, arckifejezése kiérthetetlen volt. A zsebébe nyúlt, és elővett egy lágy bársonyba csomagolt tárgyat. Odasétált, és óvatosan letette a pultomra.
“Nem azért hozom ezt, hogy megvegyem a bocsánatodat,” mondta halkan, ügyelve arra, hogy Chloe figyelme elterelje a könyvtáram. “Azért hozom el neked, mert azt akartam, hogy megértsd, mit csinálok azóta az éjszaka óta, hogy elmentél.”
Kinyitottam a bársonyt. Egy régi zenélő doboz volt, finoman faragva. Hihetetlenül öregnek tűnt, a sötét mahagóni fa fényesítve lett, bár láttam a finom, aprólékos vonalakat, ahol a törött fa türelmesen visszaragasztották.
