– Akkor lépjünk ma – mondtam határozottan. – Mit kell tennem?
– Először is, hívunk egy magánnyomozót, aki lekéri Roger Vance utolsó hat hónapos bankszámla-mozdulatait. Másodszor… Bruce, biztos vagy benne, hogy vissza akarsz menni ma este abba a házba?
Megigazítottam a galléromat, és a szemembe költözött az acélos nyugalom.
– Igen, Phil. Visszamegyek. Mert ott van a harmincegy évem, a házam, és a jogom az igazsághoz. Meg akarom látni az arcát, amikor rájön, hogy a játszmának vége.
A vacsora a hallgatás árnyékában
A nap hátrészében az eső szemerkélni kezdett Ohióban. Amikor este hét óra körül kinyitottam a bejárati ajtót, a konyhából ugyanolyan illat áradt, mint az elmúlt harmincegy évben: sült csirke zöldfűszerekkel, fokhagymás burgonyapüré.
Cheryl a tűzhely mellett állt. Amikor meghallotta a lépteimet, megfordult, és a szokásos, melegnek szánt mosolyát villantotta fel. De észrevettem valamit a szemében – egy apró, ideges rángást, a bizonytalanság árnyékát.
– Szia, drágám – mondta, miközben a kezét a törlőbe fúrta. – Hosszú napod volt a bankban és Philnél?
Letéptem a kabátomat, és a fogasra akasztottam. Nem válaszoltam azonnal. Odasétáltam a konyhaszigethez, és leültem arra a székre, amelyen harmincegy éven át vacsoráztam.
– Hosszú volt, igen – mondtam halkan. – Nagyon hosszú. Beszéltem a bankkal is, Cheryl. Meg a Franklin megyei bírósággal. meg a West Financial nevű céggel is Columbusban.
A konyhában hirtelen olyan csend lett, hogy a hűtőgép halk búgása is üvöltésnek tűnt. Cheryl keze megállt a pulton. A mosolya szétesett, mint a kártyavár. A színe teljesen kifutott az arcából, és a szája szétnyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
– Bruce… ti… miről beszélsz? – dadogta, és a szemei vadul cikáztak. – Milyen West Financial? Mi közöm nekem ahhoz?
Felálltam az asztaltól. Lassan, megfontoltan sétáltam oda hozzá. A hatvanhárom évemmel, a fúrótornyokon edzett fizikumommal most magasabbnak és fenyegetőbbnek tűntem, mint valaha. Nem kiabáltam. Nem volt szükségem rá.
