A sötét, esős segoviai éjszakában a macskakövek csillogtak a halvány utcai lámpák fényében. Miután Álvaro elköszönt, és a léptei lassan elhalkultak a szűk utcán, Inés visszatért a konyhába. A hűvös levegő még mindig benne ült a szobában, de a kályhán gőzölgő kasztíliai leves melege és a fokhagyma illata lassan átjárta a helyiséget.
Inés leült a konyha kopott fapadlójára, hátát a hűtőszekrénynek támasztotta, és szorosan magához szorította Daniel utolsó ingét. Az anyag még mindig őrizte a férje illatát – a szantálfa és a dohány enyhe keverékét, amit a hosszú betegség sem tudott teljesen elmosni. Tizennégy hónap telt el azóta, hogy a férfi elment, és azóta Inés elzárta magát a világtól. A függönyöket lehúzta, a telefonját némára állította, és a napjai a csend, a fájdalom és az emlékezés monoton körforgásában teltek.
De az este, amikor három bizonytalan kopogást hallott az ajtón, és meglátta Álvaro Rivas fáradt, de őszinte arcát a gőzölgő fazékkal, valami megmozdult benne. Nem a szerelem, nem is a remény – még túl korai lett volna erre –, hanem a felismerés, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukban.
Inés ekkor nyúlt a pólója zsebébe, ahová korábban hirtelen süllyesztette be azt az összehajtott, megsárgult papírdarabot, amit délután talált a nagyszülőktől örökölt, porlepte fakeret alján.
Kinyitotta a papírt. A tintája már fakó volt, a szélei rojtosak, de a kézírás – a saját fiatalkori, lendképes betűi – még mindig tisztán kivehetők voltak.
„A zene nem azért van, hogy elkerüljük a csendet, hanem azért, hogy méltóságot adjunk neki.”
Inés szeme megtelt könnyel. Ezt a mondatot húsz évvel ezelőtt írta le, amikor Madridban élt, és egy zeneiskolai ösztöndíjért küzdött, mielőtt a trapezdobot behajította volna a szekrény aljába a családi tragédiák miatt. Húsz éven keresztül azt hitte, hogy ez a gondolat a múlté, egy elfeledett álom töredéke.
