Aznap este Inés három kopogást hallott az ajtón, leült a konyha padlóján, átölelte férje ingét, és azt hitte, soha nem fogja életben érezni magát. Kint hideg eső hullott a segoviai régi város macskaköves utcáin, és az ajtó túloldalán egy férfi várt a kezében, akit alig ismert, kezében egy kanyag kasztíliai leves tartóval.

A Zene Újra Megszólal
Az elkövetkező hetekben Segovia óvárosa csendesen szemlélte a változást a két szomszéd életében. A függönyöket többé nem húzták le teljesen. Délutánonként Inés kertjéből kávéillat áradt át a levegőben, és időnként – először csak halkan, bátalanul, majd egyre magabiztosabban – felhangzott egy akusztikus gitár dallama, amelyet egy rég elfeledett trapezdob ritmusa kísért a konyhából.

Nem volt bennük sietség. Nem beszélték meg a jövőt, és nem próbálták meg eltemetni a múltat. Megértették, hogy a gyász nem olyasmi, amit egy nap alatt el lehet felejteni, hanem egy olyan utazás, amelyben a magány nem a végzet, hanem a közös dallam kezdete lehet.

Egyik szombat este, amikor a segoviai katedrális harangjai kilencet ütöttek, Álvaro átment Inéshez egy üveg kasztíliai vörösborral. A konyha asztalán nem volt már két árva csésze; most friss virágok illatoztak egy kis vázában.

Inés felnézett a gitár tokjából, amit éppen letörölt a porról.
– Készen áll arra, hogy újra játszunk, Álvaro?

A férfi elmosolyodott, a kezébe vette a gitárt, megigazította a húrokat, és a szemébe nézett.
– Már régóta készen álltam, Inés. Csak valakinek meg kellett találnia a kottát.

És a segoviai éjszakában, a macskaköves utcák felett, a zene ismét életre kelt, elűzve a csendet, és melegséget hozva két olyan ember szívébe, akik azt hitték, a tél soha nem ér véget.