De ami még jobban meglepte, sőt, a lelkét is megremegtette: Álvaro Rivas, a gitártanár, akivel ma este kávézott, pontosan ezt a mondatot idézte meg magában, miközben a kertjeiket elválasztó alacsony kőfal mellett állt, hallgatva a nő sírását.
A Múlt Hídjai Segoviában
Másnap reggel a segoviai égbolt tiszta volt, a friss, hegyi levegő átmosta a középkori várost. Az Alcázar tornyai aranylón ragyogtak a felkelő napfényben.
Álvaro a zeneiskola kis próbatermében ült. A kezében egy klasszikus spanyol gitár piant, a hangolókulcsokat tekergette, de az ujjai nem akartak játszani. A gondolatai folyamatosan a tegnap estére tért vissza. Inés szemei – a mély, szürke, fáradt szempárok – nem hagyták nyugodni.
Húsz évvel ezelőtt, amikor Álvaro még Madridban élt, és a konzervatórium legtehetségesebb növendéke volt, egyetlen alkalommal hallott egy lányt trapezdobon játszani egy kis független zenei fesztiválon a Malasaña negyedben. A lány arcát alig látta a színpadi fények miatt, de a ritmus, a szenvedély és az a mondat, amit a koncert után egy papírlapraírva hagyott a kottatartóján – „A zene nem azért van, hogy elkerüljünk a csendet, hanem azért, hogy méltóságot adjunk neki” –, teljesen megváltoztatta az életét. Az lett a mottója. A gitártanár attól a naptól kezdve őrizte ezt a mondatot a noteszében, mint egy szent ereklyét, amely átsegítette édesanyja halálán és a magány legnehezebb éjszakáin.
De soha, egyetlen pillanatig nem gondolta volna, hogy a szomszéd asszony, a gyászba burkolózott Inés, akivel kilenc hónapon át szótlanul ment el egymás mellett a kertben, ugyanaz a személy lenne.
A Második Találkozás
Délután három óra körül vékony füst szállt fel Inés kéményéből. Álvaro kint sepregette a faleveleket a saját udvarán, amikor meglátta, hogy Inés kilép a kapun egy kosár ruhával a kezében.
A nő megállt a kőkerítésnél. A kora délutáni napfény megcsillant a barna haján; most, hogy nem a könnyek homályosították el a tekintetét, Álvaro látta, mennyi elegancia és belső tartás rejtőzik benne.
