– Jó napot, Álvaro – mondta Inés, és a hangja már sokkal szilárdabb volt, mint tegnap este.
– Jó napot, Inés. Hogy aludt? – kérdezte a férfi, miközben letette a seprűt, és közelebb lépett a kerítéshez.
– Jobban, mint az elmúlt tizennégy hónapban – válaszolt Inés egy halvány, de őszinte mosollyal. – Köszönöm a levest. Jól esett.
– Örülök. – Álvaro egy pillanatig habozott, majd a zsebébe nyúlt. Nem vette elő a papírt, de a nyelve hegyén ott bizsergett a kérdés. – Inés… szabad valamit kérdezni?
– Persze.
– Tegnap este… amikor eljöttem, azon gondolkodtam, amit a zenéről mondtunk. Ön korábban trapezdobon játszott, ugye?
Inés meglepődve pislogott. A szemei hirtelen kitágultak.
– Ezt honnan tudja? Tegnap nem is említettem a dobot… Csak a nyelvtanítást mondtam.
Álvaro elmosolyodott, és a kőfalra könyökölt.
– Mert húsz évvel ezelőtt, Madridban, egy kis független koncerten… hallottam valakit játszani. És az a hangzás, az a ritmus… nos, nehéz elfelejteni. Különösen akkor, ha az ember megkapja a kulcsot is hozzá.
Inés a lélegzetét is visszatartotta. A szíve hirtelen hevesebben vert a mellkasában. A zsebébe süllyesztett, megsárgult papírdarab hirtelen égetni kezdte a kezét.
– Húsz évvel ezelőtt… – suttogta Inés. – Maga ott volt a Malasañában?
– Ott voltam – bólintott Álvaro. – És ha jól emlékszem, a koncert után volt egy mondat, amit magammal hoztam az egész életemre. A zene és a csend kapcsolatáról.
Inés nem szólt semmit. Lassan előhúzta a zsebéből a papírdarabot, kinyújtotta a kezét, és átnyújtotta a kerítés felett.
Álvaro átvette. Ahogy rátekintett a fakó betűkre, a torkában megakadt a szó. Ugyanaz a kézírás. Ugyanaz a tintanyom.
– Ez… ez még megvan magának? – kérdezte rekedt hangon a férfi.
– Ma találtam meg a régi dobozban – felelte Inés, és a tekintetében most már nemcsak a gyász fájdalma lakozott, hanem a csodálat és a döbbenet is. – Azt hittem, a múltat eltemettem Daniellel. De úgy látszik, a zene… a zene mindig utat talál a csenden keresztül.
