1. RÉSZ

Álvaro a családi otthon márványlépcsője mellett maradt, a malaga Pedregalejo negyedében. Mellette Matilde, az anyja, úgy figyelte Clarát, mintha egy lakó lenne, aki késve hagyta el a lakást.

“Ne csinálj show-t,” figyelmeztette Matilda. Egy ilyen kicsi gyerekkel a legésszerűbb dolog elfogadni a helyzetet.

Clara a pénzre nézett. Alig aludt a szülés óta. Egy táskát cipelt a vállán, a háta fájt, lánya, Vega pedig a mellkasához simult. Egyikük sem ajánlotta fel, hogy megtartja a táskáját.

“Hol aludjunk ma este?” kérdezte.

“Ezt neked kell kitalálnod,” válaszolta Alvaro. Aláírtam az eladást. A vevő ingyen akarja a házat.

Clara a terem hidraulikus csempéit, a fa korlátot és az ablakot nézte, amelyről a citromfa az udvarban látott. Apja, Joaquín személyesen restaurálta ezeket a sarkokat, amikor az épületben még szivárgások és lehámló falak voltak. Ott ünnepelték a születésnapokat, a karácsonyt, és évekkel később az esküvőjüket. Sosem jutott eszébe, hogy az a férfi, akinek kinyitotta az ajtót, végül kihasználhatja, hogy kidobja őt.

“Mennyiért?” Kérdezte, anélkül, hogy felemelte volna a hangját.

“750 000 €” – válaszolta. Likviditásra volt szükségünk.

A ház értéke körülbelül 2 800 000 euró volt. Clara érezte, hogy a levegő mozdulatlan marad.

“Eladtad apám művét kevesebb mint egyharmadért?”

“Az apád már nem azért van itt, hogy véleményt mondjak,” közbevágott Matilda. És Álvaro a család feje. Hálásnak kell lenned, hogy hagyott neked egy kis pénzt.

Aztán Clara nevetett. Nem örömteli nevetés volt, hanem egy rövid, hitetlenkedő nevetés, ami Alvarót összeszorította az állkapcsát.

“Mitől vagy olyan vicces?”

Óvatosan összehajtotta a bankjegyeket, és a kabátzsebébe tette. Aztán megigazította Vega takaróját, aki még mindig aludt, nem tudva a kegyetlenségről.

“Hogy hónapok óta beszélsz erről a házról, mintha a tiéd lenne, és még mindig nem tudod, mit írtál alá.”

Álvaro elővett egy szerződést több aláírással, és előtte lengetett.

“Itt van. A vevő szavaja és a befizetése a számlámon. Nem állíthatod meg.