A műhely ablakán beszűrődő őszi reggeli fény finoman rajzolta ki a régi tölgyfa szekrény kontúrjait, miközben a rádióból halkan szólt egy helyi valenciai adó. Xàtiva felett az ég végre kitisztult a napok óta tartó felhőszakadás után, de a levegőben még ott érezhető volt a vihar utolsó, hűvös lehelete.
Adriana a faforgáccsal borított padlón ült egy alacsony zsámolyon, a kezében finom szemcsés csiszolópapírral. A körmei alatt fekete volt a por, a haja egyetlen, kissé rakoncátlan fonatban lógott a vállára, a régi, elnyűtt pulóverén pedig ott maradt egy folt a tegnapi kávéból. Ha valaki most látta volna Madrid legbefolyásosabb szállodaláncának – a VistaMar Csoportnak – a vezérigazgatóját, aki hetente ült milliárdos befektetők, miniszterek és nemzetközi magazinok címlapfotósai gyűrűjében, soha, egyetlen pillanatra sem ismerte volna fel benne azt a nőt, aki ott, a kis xàtivai műhely magányában éppen egy százéves fiók sarkát csiszolta simára.
Martín a sarokban állt, kezében egy bögre forró feketével. Nem sietett sehova. Nézte, ahogy a nő a mozdulataira összpontosít; nem volt benne az a görcsös megfelelési kényszer, ami az elmúlt húsz évben minden egyes üzleti vacsoráját, tárgyalását és magánéleti szereplését áthatotta.
– Tudod – szólalt meg halkan Martín, mire Adriana felkapta a fejét –, ha így folytatod, a végén még felveszlek segédnek. A fizetés nem sok, de a kávé legalább iható.
Adriana elmosolyodott. Az a fajta őszinte, mélyről jövő mosoly volt ez, amit a saját testőrei és asszisztensei valószínűleg még soha életében nem láttak tőle.
– El kéne gondolkodnom az ajánlaton – válaszolta halkan, miközben letette a csiszolópapírt, és a tenyerével letörölte a homlokáról a port. – Madridban a naptáramat másodpercekre lebontva kezelik. Itt… nos, itt az időnek hirtelen megint van súlya. Nem rohan sehova.
A Valóság Árnyéka
De a valóság, mint egy makacs vihar utáni sár, nem maradhatott örökre a küszöbön kívül.
