Adriana odalépett Martínhoz. A kezét a férfi karjára tette, és a szemébe nézett. A szemeiben ott csillogott a kimondatlan bocsánatkérés.
– Martín… – kezdte halkan.
– Menj, Adriana – vágta rá Martín, és a hangja meglepően nyugodt, szinte tárgyilagos volt. – A te világod nem itt kezdődik. És mint látod, nekem is van dolgom. A régi diófa szekrény nem csiszolja meg magát.
A Visszatérés, Ami Nem Változtat Semmit
Három hét telt el az eset óta.
Madridban, a VistaMar Csoport üvegpalotájának ötvenedik emeletén Adriana a padlótól a mennyezetig érő ablak előtt állt, és a kivilágított várost nézte. A kávéja gőzölgött a csészében, de nem kóstolta meg. Az asztalán ott feküdt a legújabb negyedéves jelentés, a cégtervek, a fúziós szerződések – minden az ő irányítása alatt állt, pontosan úgy, mint a vihar előtt.
Héctor lépett be az irodába, kezében egy dossziéval.
– Adriana, a tárgyalás a valenciai befektetőkkel jövő héten esedékes. Minden rendben van. A sajtóügyeket elsimítottuk; azt mondtuk, hogy egy magánjellegű orvosi vizsgálaton vettél részt egy vidéki klinikán a vihar alatt. Senki sem sejt semmit a… a xàtivai kitérőről.
Adriana megfordult. A tekintete éles volt, de a mélyén ott bujkált valami, amit Héctor nem érthetett.
– Köszönöm, Héctor. Még egy dolog.
– Igen?
– A xàtivai ingatlant… azt a területet a hegyoldalban, ahol a régi műhely áll. Megvetted?
Héctor meglepetten pislogott.
– Még nem. Azt hittem, az egy értéktelen kis telek valami helyi ezermesteré…
– Akkor holnap reggel vásárold meg – mondta Adriana határozott, parancsoló hangon. – De ne a nevemre. És ne nyúlj hozzá semmihez. Hagyj mindent pontosan úgy, ahogy van.
Héctor bólintott, bár a homlokán ráncokba szaladt a bőr a nem tetszéstől. Miután a férfi kiment, Adriana kinyitotta a táskáját, és előhúzott egy kis darab, finoman csiszolt tölgyfadarabot. Martín adta neki az utolsó napon, mielőtt eljött. Nem volt rajta semmi különös – csak a fa természetes erezete, meg az a nyugalom, amit a munkája során belevéstek.
