A Találkozás Xàtivában
Két hónap múlva, egy hűvös, de napos novemberi kedd délutánon egy fekete luxusautó kanyarodott le a xàtivai bekötőútról, és állt meg a régi bútorjavító műhely előtt.
Az ajtó nyitva volt. A füstölögő kályhából vékony füst szállt fel a kéményen.
Martín nem nézett fel, amikor a lépteket meghallotta a kavicsokon. Éppen egy régi szék lábát illesztette a helyére egy gondos mozdulattal.
– Azt hittem, a fővárosban mostanában fűtik a palotákat is – mondta Martín anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát.
Adriana állt az ajtóban. Nem viselkedett úgy, mint egy milliárdos cégvezető. Egy egyszeri, meleg kabátot viselt, a haja laza kontyban volt, és a kezében nem mappát, hanem egy papírzacskót tartott, amiből a helyi pékség friss süteményeinek illata áradt.
– A palotákban túl meleg van – mondta Adriana, és belépett a műhelybe, letéve a csomagot a munkapadra. – És hiányzott a kávé. Meg az a hülye kör alakú jel a százéves szekrényen, amit még mindig nem sikerült letörölnöd.
Martín letette a szerszámot, felnézett, és a szája szélén elmosolyodott.
– A történeteket nem töröljük le, Adriana – mondta halkan. – Csak megtanulunk együtt élni velük.
Adriana közelebb lépett, megállt a munkapad mellett, és a szemébe nézett. Nem volt szükség több szóra. Kint a napfény lassan lebukott a hegyek mögé, narancssárgára festve a valenciai tájat, míg a műhely csendjében újra elindult az élet – nem a rohanás, hanem a valódi, megérdemelt idő ritmusában.
