Reggel hat órakor megszólalt a telefonja.
Dr. Vega Salcedo hívta a Santa Isabel Kórházból.
— Señor Vidal? — szólalt meg az orvos halkan, óvatosan, mintha attól tartana, hogy valaki lehallgatja a vonalat. — Tudom, hogy Señor Álvaro megtiltotta a jelenlétét. De miután ön elment tegnap este, a beteg agyi hullámai újra lelapultak. A szívritmusa ingadozik. A zene… az a dallam az egyetlen ingere volt az elmúlt hat hétben.
— Dr. Vega… — felelte Sergio rekedt hangon. — Álvaro nem akarja, hogy felébredjen.
Az orvos hallgatott a vonal túloldalán. A csend beszédes volt.
— Jöjjön be a hátsó szervizbejáraton keresztül hét órakor — mondta végül Dr. Vega. — Álvaro nincsen bent a reggeli vizit előtt. Adok önnek tíz percet.
Harminc perccel később Sergio már a kórház alagsori folyosóján sietett végig, a gitártáskával a vállán. Dr. Vega várt rá a szervizliftnél, s szó nélkül kísérte fel a tizenkettedik emeletre.
A 1207-es szobában csend uralkodott. Az orvosi monitorok ritmikus csipogása töltötte be a teret. Lucía de Valcárcel mozdulatlanul feküdt a hófehér lepedők között. Az arca sápadt volt, de a finom vonásai… most, hogy Sergio tudta az igazságot, hátborzongatóan hasonlítottak Clarárára. Ugyanaz a finom ívelésű szemöldök, ugyanaz a szájszél.
Sergio odahúzott egy széket az ágy mellé. Nem habozott. Kivette a gitárt, s a leghalkabb, leglágyabb hangsorokkal elkezdte játszani a zenélő doboz dallamát.
A hangok lágyan lebegtek a szobában.
Sergio nemcsak játszott. Énekelt is. Halkan, fojtott hangon énekelte azokat a szavakat, amelyeket Clarának énekelt minden egyes este az elmúlt nyolc évben:
„A csillagok őrzik a csendes éjt,
S a tenger visszahozza, mi elveszett…”
A monitor csipogása hirtelen megváltozott. A szívritmus felgyorsult.
Dr. Vega feszülten lépett az ágyhoz, s a kijelzőre nézett.
— Az agyi aktivitás elképesztő mértékben emelkedik — suttogta az orvos. — Reagál, Sergio! Hallja magát!
