— Köszönöm, kicsim — suttogta Lucía, s felnézett Sergióra, aki pár lépéssel mögöttük állt a gitárjával.
Sergio elmosolyodott.
Nem volt többé titok. Nem voltak többé hiányzó válaszok, sem Álvaro ármánykodása. A Valcárcel-vagyont zárolták s átadták egy zárt alapítványnak Clara jövője érdekében, míg Lucía teljes gyógyulást mutatott.
Sergio odalépett hozzájuk, leült a fűbe a kerekesszék mellé, s felvette a gitárt.
A tavaszi szellő szárnyán újra felcsendült az a régi, ismerős dallam. De ezúttal nem egy sötét kórházi szobában, s nem a gyász fojtogató magányában.
A dallam most három embert font össze egyetlen, megbonthatatlan családdá – mert amit a zene és az igazság egyszer egybefont, azt semmilyen hatalom nem tudta többé szétszakítani.
VÉGE
