Lucía jobb kezének ujjai megremegtek. A szemhéjai alatti pupillák gyorsan mozogtak. Lassan, végtelenül nehezen, mint aki évszázados álomból próbál áttörni a felszínre, a szempillái megrebbentek.
A szemei félig kinyíltak.
A mélykék, tiszta szempár zavartan pásztázta a plafont, majd lassan Sergio arcára szegeződött. A szája megmozdult a lélegeztető maszk alatt, de hang nem jött ki rajta.
— Lucía… — lépett közelebb Sergio, s gyengéden megfogta a nő hideg, reszkető kezét. — Itt vagyok. Sergio vagyok. Clara biztonságban van. A lányod él, és szeret téged.
Lucía szemeiből egyetlen kövér könnycsepp gördült le az arcról. A szorítása a férfi ujjain gyengén, de félreérthetetlenül megszorult.
Ekkor a szoba ajtaja vágódott ki.
Álvaro de Valcárcel állt a küszöbön, két magas, fekete ruhás biztonsági őr kíséretében. Az arca eltorzult a tomboló, gyilkos dühtől.
— Mit mondtam magának, maga nyomorult koldus?! — üvöltötte Álvaro, s az őrökre mutatott. — Azonnal dobjátok ki! És hívjátok a rendőrséget! Magánlaksértés és betegveszélyeztetés!
— Várjon, Señor Álvaro! — lépett elé Dr. Vega határozottan. — A nővére felébredt! Reagált a zenére! Lucía kinyitotta a szemét!
Álvaro megtorpant. A tekintete a húga nyitott szemére tévedt. Egyetlen másodpercre az arca teljesen elfehéredett – nem az örömtől, hanem a tiszta, primitív pániktól.
— Ez… ez csak reflex — mondta Álvaro remegő hangon, próbálva visszavenni az uralmat. — Az orvosi gépek túlterhelték az agyát! Azonnal fejezzék be ezt a cirkuszt!
— Nem reflex volt, Álvaro — mondta Sergio, s lassan felállt a székből. A tekintetében olyan jéghideg, megbonthatatlan erő izzott, hogy a két biztonsági őr önkéntelenül is lefékezett. — Lucía hallotta a dalt. Azt a dalt, amit nyolc évvel ezelőtt a kislányának tanított.
Sergio elővette a kabátja belső zsebéből az örökbefogadási lemondónyilatkozatot és a nyolc évvel ezelőtti magánklinikai levelet.
