A vér hirtelen kiöntött a fejemből. A puzzle darabjai egyetlen szörnyű, kristálytiszta képpé álltak össze.
Dwight nem azért tette ezt, mert „a legmegfelelőbb dolog volt”. Nem azért ment oda Rosalindhoz, hogy megkíméljen a nashville-i otthoni zaklatásoktól.
Ő azért tette, hogy megakadályozza, hogy családom legyen. Ha nincs gyerek, ha a házasságunk megromlik és felbomlik, a cég irányítása – a birodalom, amiért apám az életét adta – lassan, de biztosan átcsúszik Dwight kezébe.
És ahhoz, hogy ez a terv működjön, el kellett tüntetnie Rosalindot. El kellett tüntetnie a gyereket.
2. fejezet: A szembesítés
Aznap este, este nyolc órakor, a Tennessee dombvidékén autóztam. Az eső finoman cseperegve áztatta a fák lombjait, az autó ablakán lecsurgó vízcseppek pedig elmosódtak a fényszórók fényében.
Nem mentem vissza Rosalind verandájára. Még nem. Először ott kellett lezárnom valamit, ahol mindez elkezdődött.
Dwight nashville-i birtokának a kapuja automatikusan kinyílt előttem. A hatalmas, vöröstéglás ház sötét volt, csak a dolgozószoba ablakában égett egy gyenge, sárga lámpa.
Kiszálltam a kocsiból, és határozott léptekkel felsétáltam a lépcsőn. Nem használtam a kulcsomat; két határozott ökölcsapással dörömböltem az ajtón.
Néhány másodperc múlva a zár kattant, és Dwight lépett ki a folyosóra. A köntösében, az öreges, de még mindig büszke tartásával nézett rám. De amikor meglátta az arcomat a halvány fényben, a szemeiben megvillant a felismerés. Nem lepődött meg túlságosan. Talán tudta, hogy ez a nap egyszer eljön.
– Dalton… – mondta rekedt, nyugodt hangon. – Késő van a látogatáshoz, fiam. Bejössz?
Nem válaszoltam. Egyszerűen félrelöktem, és beléptem a házba. Dwight nem állt ellen; behúzta az ajtót, és lassan visszasétált a dolgozószobájába, ahol a mahagóni íróasztal mellett egy pohár skót whisky állt.
– Tudom – mondtam, miközben a zsebemből előhúztam a borítéket az ultrahangos képpel, és rácsaptam az asztalra. – Tudom az egészet, Dwight.
