A nagybátyám leült a bőrfotelbe, kortyolt egyet a whiskyből, és felnézett rám. Az arcán nem volt bűntudat. Csak egy fáradt, keserű elfogadás.
– Hosszú út volt, ugye? – mondta halkan. – Azt hittem, okosabb vagy, Dalton. Azt hittem, London elvakít annyira, hogy soha többé nem nézel vissza Tennessee-be.
– Miért? – a hangom rekedt volt, de a düh, ami bennem égett, szinte égette a torkomat. – Miért tetted ezt? Apám megbízott benned! Én megbíztam benned! Rosalind semmi ártalmat nem tett neked! Miért kellett elpusztítanod a feleségemet és a lányomat?
Dwight letette a poharat, a kezét pedig összefonta az ölében.
– Mert ez a cég, ez a birodalom nem egy érzelgős családi vállalkozás, Dalton! – emelte fel a hangját, és a szemeiben hirtelen ott izzott az az ambíció, ami miatt valaha nagyszerű üzletember volt, de most szörnyeteggé tette. – Apád gyenge volt. Téged meg akart tanítani arra, hogy a család az első. De a gyógyszeripar, a globális piac nem ismeri a „családot”. Ha te ott maradsz Rosalinddal, ha leköt a vidéki élet, a pelenkázás, a Tennessee-i birtok, ez a cég öt éven belül csődbe ment volna a versenytársak mellett! Nekem szükségem volt rád Londonban. Szükségem volt egy könyörtelen, fókuszált vezetőre, nem pedig egy lánglelkű ifjú férjre, aki hazarohan teázni a feleségéhez!
– És a gyermekem? – üvöltöttem fel, és a kezemet a mahagóni asztalra támasztva fölé hajoltam. – Birdie két éves! A saját unokaöccsed lánya! Ő is csak egy áldozat volt a te kis sakktábládon?!
– Ő nem volt áldozat – mondta hidegen Dwight. – Ő csak egy hiba volt a számításban. Egy tényező, amit el kellett hárítani. És megcsináltam. Te pedig megkaptad a karrieredet, a céget, a világot. Miért panaszkodsz most?
Megráztam a fejem. Olyan mélységes undor öntött el, amit addig soha nem éreztem ember iránt.
