– Szia, Rosalind – mondtam, miközben letettem a kulcsokat a zsebembe.
– Szia, Dalton – felelte halkan, és a szája szélén egy halvány, óvatos mosoly futott át. – Birdie a kertben van. A napraforgókat öntözi a kis locsolójával.
Bólintottam, és elindultam a ház sarkas kertje felé.
A kislány ott guggolt a sárga virágok tövében, egy apró, rózsaszín műanyag locsolókannával a kezében, nagy, kék szemekkel bámulva a földet. Amikor meghallotta a lépteimet a füvön, felnézett.
Azok a szemek… pontosan az én szemeim voltak. És Rosalind szemei. A kettőnk története, összekovácsolva egyetlen apró életben.
Megálltam néhány lépésre tőle, leereszkedtem a guggoló helyzetbe, hogy egy magasságban legyek vele, és előhúztam a hátam mögül a piros fa teherautót.
– Szia, Birdie – mondtam, és a hangom kissé remegett. – Hoztam valamit. A régi teherautódnak megjavítottuk a kerekét, de gondoltam, hogy egy új sosem árt.
A kislány gyanakodva nézte a játékot, majd felém pillantott. Nem futott el, de nem is ugrott a nyakamba. Még idegen voltam számára – egy kedves bácsi, aki ott szokott lenni délutánonként, aki napraforgómagot ültet velünk, és aki sokat beszél az anyukájával.
De aztán a kis keze megmozdult. Elvette tőlem a fadarabot, megnézte a piros kerekeket, és egy olyan mosolyt küldött felém, ami átjárta a lelkem legmélyebb sötétjét is.
– Köszönöm… Apa – mondta halkan, kissé bizonytalanul kiejtve a szót, amit olyan régóta nem hallottam senkitől.
A torkomban egy forró gombóc nőtt meg, és a könnyeim önkéntelenül is utat törtek maguknak az arcomon. Nem próbáltam elrejteni őket.
A verandáról Rosalind nézett minket, a kezei megremegtek a bögre körül, de a szemében már nem volt ott a fájdalom és a harag félelme. Csak az a csendes, nehezen visszaszerzett béke, amire mindketten vártunk.
Felálltam, átkaroltam a kislányomat, és felemeltem a levegőbe. Birdie felnevetett, a hangja pedig tisztán csilingelt a Tennessee-i délutáni napfényben.
