Dwight tudta, hogy ha Rosalind elmondja nekem a terhességet, azonnal hazarepülök Londonból. Tudta, hogy a kislányunk, Birdie érkezése végleg megerősíti az én helyzetemet a cég élén, és ő örökre csak egy másodhegedűs marad a háttérben.
Ezért megtervezte a tökéletes szakítást.
Lehallgatta a telefonjaimat, átirányította a vonalakat, elrejtette Rosalind leveleit és a 20 hetes ultrahangképet. Amikor a terhes, kétségbeesett feleségem besétált a nashville-i irodába, Dwight zárt ajtók mögött közölte vele, hogy én Londonban egy másik nővel élek, nem akarom a gyereket, és megfizettem az ügyvédeket, hogy tartsák őt távol tőlem. Rosalindnak azt hazudta, hogy én adtam ki az utasítást: „Engedd el, ez a kedves dolog.”
Aztán másnap felhívott engem Londonban, és az én arcomba is behazudta ugyanezt: hogy Rosalind talált valaki mást, és nem akar többé látni.
Dwight két ember szerelmét, egy kisgyermek gyerekkorát és hat évnyi igazságot áldozott fel azért, hogy aláírhassa a céges csekkeket.
A szembesítés
Másnap reggel nem a rendőrséget hívtam. Nem adtam ki sajtóközleményt. Egyenesen a családi birtok öreg udvarházába hajtottam, ahol Dwight ült a teraszon, kényelmesen kávézva a reggeli napsütésben.
Amikor meglátott, elmosolyodott azzal a hamis, atyai mosollyal, amit harminc éven át őszintének hittem.
— Dalton, fiam! — mondta, és felállt. — Nem vártalak ilyen korán. Hogy haladnak a dolgok azzal a válási intézéssel?
Nem szóltam egy szót sem. Odaléptem az asztalhoz, és letettem elé a sárgult borítékot, rajta a fekete-fehér ultrahangképpel és Rosalind levelezésének másolataival.
Dwight mosolya megfagyott. A kávéscsésze megremegett a kezében.
— Ez… mi ez? — próbálkozott, de a hangja torkán akadt.
— „Kis Ashby. 20 hét.” — idéztem fel a szavakat, miközben a szemébe néztem. — Hat évig ültél ezen a papíron, Dwight. Hat évig hagytad, hogy azt higgyem, a feleségem elhagyott. Hat évig hagytad, hogy a saját lányom úgy nőjön fel Tennessee dombjai között, hogy nem is tudja, ki az apja.
