Behajtottam Tennessee dombjaiba, a válópapírokat cipelvem, és végső aláírásra számítva. Ehelyett a feleségemet láttam egy farmház verandán egy kis szőkével. A szemével nézett rám. Amikor megkérdeztem, ki ő, Rosalind megragadta a kezét, és azt mondta: “Ő Dalton lánya.” Ezután elmondta, hogy többször is próbálta elmondani nekem, mielőtt megszületett.

Rosalind letörölte a könnyeit, leereszkedett a kislánya mellé, és rám nézett. A tekintetében most először nem a múlt fájdalma, hanem a remény csillogott.

— Semmi baj, Birdie — mondta Rosalind meleg, lágy hangon. Majd a kislány apró kezét az enyémbe fektette. — Emlékszel, mit mondtam neked a napraforgókról? Hogy ki segített elültetni a magokat?

Birdie nagy, kék szemeivel rám nézett.
— A teherautó-szerelő bácsi?

Elmosolyodtam, miközben a könnyek az én szememből is kicsordultak. Leereszkedtem a kislányom magasságába.

— Nem csak a teherautó-szerelő bácsi, Birdie — mondta Rosalind gyengéden, miközben átkarolta a vállamat. — Ő az apukád.

Birdie kis kezével megérintette az arcomat. Nem volt drága ajándék, sem üres ígéret. Csak az igazság volt, a tiszta, lemeztelenített igazság.

Anap délután nem mentem vissza Nashville-be. Ott maradtunk a verandán, a Tennessee dombjai felett lemenő nap fényében. A múlt sebei megmaradtak, de most először tudtuk, hogy a jövőt már nem a hazugságok, hanem a közös szeretetünk és a kislányunk mosolya fogja megírni.