Dwight hátralépett egy lépést, az arca elfehéredett.
— Dalton… meg kell értened. A cég veszélyben volt! Ha te visszajössz Londonból, a fúzió összeomlott volna! Én csak védtem az Ashby nevet…
— Nem a nevet védted, Dwight — vágtam közbe fagyos calm-mal. — Hanem a saját jussodat. Tudom a nagyapa végrendeletének titkos záradékát. Tudom a 60%-ot. Tudom az eldugott átutalásokat.
Dwight szemeiben felsejlett a pánik.
— Mit fogsz tenni? Feljelentesz? Tönkreteszed a családot?
— A családot te tetted tönkre hat évvel ezelőtt — feleltem. — Nem foglak börtönbe záratni, mert nem akarom, hogy a lányom neve a címlapokon szerepeljen egy mocsok bírósági tárgyalás miatt. De mától kezdve egyetlen fillérhez sem férhetsz hozzá. Lemondasz minden tisztségedről az Ashby Corp-nál, átadod a részvényeidet, és elhagyod Tennessee-t. Ha még egyszer Rosalind, Birdie vagy az én közelembe jössz, a biztonsági csapatom átadja ezt a mappát a szövetségi ügyészségnek.
Dwight szólni akart, de látta a szememben, hogy nincs alku. Lassan bólintott, összetörve, öregemberként roskadt vissza a székébe. Megkapta a büntetését: a magányt és a teljes megszégyenülést.
A visszatérés a farmházba
Aznap délután négy órakor – pontosan úgy, ahogy az elmúlt hetekben minden áldott nap – megérkeztem a Tennessee dombjai között rejtőző kis farmházhoz.
A napfény aranylóan világította meg a verandát. Rosalind a korlátnak döntve állt, kezében egy bögre meleg teával. Birdie a fűben ült, és a kis fából készült teherautójával játszott – azzal a teherautóval, aminek a hiányzó kerekét én faragtam újjá és szereltem vissza két héttel ezelőtt.
Kiszálltam a kocsiból. Nem hoztam drága ajándékokat, sem ígéreteket. Csak a sárgult borítékot vittem a kezemben.
Lassan léptem fel a veranda lépcsőin. Rosalind feszülten nézett rám, de már nem volt ott a tekintetében az a mély, elutasító hidegség, amit az első napon láttam.
— Dalton… — mondta halkan. — Mi az?
Minden szó nélkül átadtam neki a borítékot.
