Rosalind kinyitotta. Amikor meglátta a saját kézírását, a 20 hetes ultrahangkép szélét, elállt a lélegzete. A levelet, amit hat évvel ezelőtt írt – és amit azt hitte, én elolvastam, majd szemétbe dobtam –, most először látta viszont.
— Ez… ez a levél… amit a nashville-i irodában hagytam… — suttogta, és a szemeit elöntötték a könnyek. — Te… te ezt soha nem kaptad meg?
— Tegnap estéig nem — feleltem, miközben a hangom megremegett. — Dwight elrejtette. Elfogta a hívásaidat, átirányította a telefonomat, és mindkettőnknek azt hazudta, hogy a másik már nem akarja ezt a kapcsolatot. Ő állt köztünk, Rosalind. Hat évig.
Rosalind a szájára tapasztotta a kezét, és a mellkasát fojtogató zokogás törte át. A levél papírja megremegett a kezében. A hat évig hordozott keserűség, a cserbenhagyottság érzése és az a fájdalmas tudat, hogy a férje szándékosan mondott le a saját gyermekéről – egy csapásra szertefoszlott, átadva a helyét a megdöbbenésnek és a tragikus tisztánlátásnak.
— Ó, Istenem… Dalton… — sírta, és a falnak támaszkodott. — Azt hittem… azt hittem, nem kellettem neked… Azt hittem, a cég fontosabb volt, mint a mi kisbabánk…
Odaléptem hozzá, de nem erőltettem az ölelést. Csak gyengéden megfogtam a kezét.
— Nem volt fontosabb, Rosalind. Semmi sem volt fontosabb. Ha tudtam volna… egyetlen másodpercet sem maradtam volna Londonban.
Egy új kezdet napraforgókkal
Rosalind sokáig sírt a verandán, miközben én felsegyítettem a könnyit. A hat évnyi hazugságfal nem omlott össze egyetlen perc alatt, de a repedéseken át végre beáramlott a fény. A bizalmat nem lehetett azonnal újjáépíteni, de a harag és a félreértés méregfogát kihúztuk.
Birdie a fűben felnézett ránk. Észrevette az édesanyja könnyeit, és apró léptekkel feljött a lépcsőn.
— Anya? Miért sírsz? — kérdezte a kétéves kislány, és a kis fából készült teherautóját szorosan a mellkasához ölelte.
