— Együtt csináljuk.
Hittem neki.
Aznap két barát jött látogatóba.
Az asztalon tea és almás pite volt.
Mindennapi dolgokról beszélgettünk, amikor Galina hirtelen sóhajtott.
— Milyen unokákat reméljek még? A mi Olgánk olyan, mint egy kopár fa. Virágzik, de nem terem gyümölcsöt.
Lena letette a csészét.
— Nem szabad így beszélni.
Az anyósom vállat vont.
— Miért kellene eltitkolnunk az igazságot? A fiam egészséges ember. Egyértelmű, hol relik a probléma.
Igorra néztem.
Folytatta a tortáját evést.
— Mama, elég — mondta csak, olyan hangnemben, amit elfogadott, ha túlsózott volna az étel.
Abban a pillanatban a közönyös még jobban fájt.
A barátaim hamarosan elmentek.
Kitakarítottam az asztalt, majd elővettem Galina bőröndjét a vendégszobából.
Nyugodtan mondtam, hogy hívok taxit.
A többi a folyosón zajlott.
***
Az éjszakát Lenánál töltöttem.
Nem tett fel semmit.
Ő egyszerűen egy tiszta törölközőt tett az ágyra, és hozott nekem egy pohár vizet.
Reggel tucatnyi üzenetet kapott Igortól a telefonomon.
Először a parancsok.
Aztán sértések.
Végül egy fotó.
A jegygyűrűmet a szemetes tetejére tette.
“Ha ma este nem jössz vissza, kidobom.”
Hosszú ideig néztem a képet.
Aztán kinyitottam a táskám, és kivettem a borítékot a klinikáról.
Előző nap vettem érte.
Az új orvosunk megkért, hogy együtt jöjjünk el a következő időpontra.
Azt mondta, hogy néhány eredményt részletesebben meg kell beszélni.
Elmondtam Igornak.
Azt válaszolta, hogy nincs ideje, este beszélünk róla.
Este az anyja kopár fának nevezett vendégeink előtt.
Lena leült mellém.
— Kinyitottad?
Megráztam a fejem.
— Azt akartam, hogy együtt olvassuk el.
Fogta a kezem, miközben feltéptem a borítékot.
Néhány sor a dokumentumban semmit sem jelentett számomra.
Felhívtam az orvost, és magyarázatot kértem.
Óvatosan fogalmazta meg.
A vizsgálataim során évek óta nem találták meg azt a problémát, amit nekem tulajdonítottak.
Igor eredményei viszont jelentős eltéréseket mutattak.
További vizsgálatokra és egy szakemberrel való beszélgetésre volt szükség.
