— Anyámat is hazaküldöm. Csak gyere vissza.
Fáradtan álltam előtte, bevásárlótáskák a kezemben.
— Csak azután, hogy elmentem, érted, hogy anyádnak a saját lakásában kell élnie?
— Hibáztam.
— Két évig minden reggel ugyanazt a hazugságot választottad.
Sírni kezdett.
Először láttam őt így.
Régebben a könnyei összetörtek volna.
Aznap este csak a zsebemet váltottam egyik kezemről a másikra, mert fájtak az ujjaim.
— Menj haza, Igor.
***
Galina megosztotta a saját verzióját a szakításunkról.
Állítólag találtam egy másik férfit.
Állítólag nem akartam családot.
Állítólag kihasználtam a fiát, majd elhagytam.
Nem küldtem el senkinek az orvosi dokumentumokat.
Csak Igornak írtam.
“Mondd meg anyádnak, hogy hagyja abba. Ha nem hagyja abba, legalább mondd el az igazat, és ne hagyd, hogy tovább a nevemet a földbe húzza.”
Először tette azt, amit évekkel korábban kellett volna tennie.
A közös családi csoportban azt írta, hogy igazságtalan volt engem hibáztatni azért, mert nincs gyerekünk.
Hogy elrejtette a vizsgálati eredményeit.
Hogy a házasságunk a hazugsága miatt szakadt meg.
Galina elhagyta a csoportot.
Este felhívott.
— Elégedett vagy? Mindenki előtt leleplezted a fiamat.
Leültem az ablak mellett vacsoráztam.
— Ebben a csoportban nem írtam semmit.
Letette a telefont.
A telefonhívás után végre békésen aludtam.
***
Majdnem két év telt el.
A kis lakásomban fényfüggönyök voltak.
A kávé volt az, ahol elértem.
Senki sem nézte meg a telefonomat, és nem kérdezte meg, miért késtem.
Andreasszal Lena születésnapján találkoztam.
Elvált, és fiatal lánya született.
Eleinte csak beszélgettünk.
Aztán együtt sétáltunk, és néha vacsoráztunk.
Amikor elmondtam neki a múltamat, nem ígérte, hogy megment.
Csak annyit kérdezett:
— Mit tehetek most, hogy jobban érezd magad?
Nem tudtam a választ.
Várt.
Hónapokkal később, amikor már együtt éltünk, megtudtam, hogy terhes vagyok.
Az öröm csak a félelem után jött.
A konzultációs szobában olyan sokáig csendben voltam, hogy az orvos megkérdezte, hívhatnánk-e valakit.
Felhívtam Andreast.
