1. RÉSZ
Inés kénytelen volt visszalépni a családi portrétól anyja 60. születésnapján, közvetlenül azután, hogy ő fizette az ünneplés nagy részét.
Ez nem félreértés vagy rossz ízlésű vicc volt. Mercedes, aki egy valenciai szálloda privát társalgójában egy kristálycsillár alatt ült, kisimította elefántcsontszínű ruháját, és nyugodt mosollyal mondta:
A fotós néhány centiméterrel leengedte a kamerát. Körülötte 120 vendég tettette úgy, mintha nem hallottak volna semmit. Álvaro és Rubén, Mercedes két biológiai gyermeke, már a széke mögött álltak.
Inés a nőre nézett, aki négyéves kora óta nevelte. A szülei balesetben haltak meg, és Mercedes, a vér szerinti anyja nővére, bevitte őt a házába. Joaquín, Mercedes férje, soha nem hívta unokahúgát. Az első naptól azt mondta, hogy ő a lánya. Megtanította biciklizni, elkísérte az egyetemre, és minden karácsonyban kézzel készített címkére írta a nevét.
Mercedes más volt. Sosem utasította el nyíltan. Ő inkább apró mondatokat szerett.
“A testvéreidnek apjuk szemei vannak.
—Az orvosi előzményeddel minden bonyolultabb.
“Szerencséd volt, hogy megfogadtuk.
Joaquín halála után ezek a büntetések már nem voltak kicsik.
Mégis, amikor Mercedes “egyszerű találkozóként” akarta megünnepelni a 60. születésnapját, végül Inés foglalta le a szobát, tárgyalt a cateringelővel, bérelte a zenét, fizette a fehér virágokat, a fotóst, több rokon szobáját, sőt anyja ruháját is.
Mercedes nem volt hajlandó segítséget kérni a gyerekeitől.
“Sok felelősségük van” – mondta. Te vagy az, aki tudja, hogyan szervezze magát pénzzel.
Ez a képesség tette Inést azzá, akit mindenki hívott, amikor pénz hiányzott javításra, orvosi számlára vagy sürgős kölcsönre.
De nem a kamera előtt tette családot.
Álvaro egy üres falra mutatott.
“Állj ott egy pillanatra.” Ne csinálj jelenetet.
Inés pislogás nélkül nézett rá.
“Egy jelenet?”
“Anya akar egy származási fotót. Ennyi.
A szó a cava-poharak fölött lebegett.
A fotós diszkréten kérdezte:
“Asszonyom, biztos benne?”
Mercedes megérintette a gyöngynyakláncát.
“Igen. Csak a véresek.
