ki kellett volna dobnom. Fel kellett volna ismernem a mérget. Ehelyett a generációi különbségeknek és a kimerültségnek tulajdonítom. Megcsókoltam az alvó feleségem homlokát, megragadtam az aktatáskámat, és a kijárat felé indultam. De amikor lementem a parkolóba, készülődve az első magas szintű találkozómra születésem óta, elővettem a telefonomat, és megnyitottam a hálószobai kamera alkalmazást. Azt mondtam magamnak, hogy csak egy utolsó pillantást akarok Leóra. De mélyen bennem már egy furcsa, megmagyarázhatatlan gyötrelmes csomó szorult össze a gyomromban.
A konferenciaterem a negyvenkette emeleten panorámás kilátást nyújtott a Puget Soundra, ahol a szürke vizek a nehéz, felhős égbolt alatt mozogtak. A polírozott mahagóni asztal körül a kollégáim heves vitába keveredtek a harmadik negyedév pénzügyi előrejelzéseiről. Általában ebben a környezetben virágoztam. Ma a vállalati zsargon fehér zajnak tűnt. A gyomromban lévő csomó éles kővé változott. Az asztal
alatt rezegett a telefonom: mozgásriasztás a szobában. Átcsúsztattam az eszközt az ölemre, és megérintettem a képernyőt, arra számítva, hogy Sarah gyengéden átöleli Leót.
Amit láttam, megbénított.
A nagyfelbontású hírfolyam Sarah-t mutatta ki az ágyból. Előrehajolt, egyik kezével kétségbeesetten markolta az oldalát, közvetlenül a császármetszés hege fölött. Az arcát a tiszta kín torzította. Fájdalmas lassúsággal próbálta meglendíteni a bölcsőt, hogy megnyugtassa a síró Leót.
Aztán Evelyn lépett be a képbe.
Nem futott segíteni. Nem kérdezte meg, mi a baj. Átsétált a szőnyegen, arca teljes undorító mosolyra torzult. Rémülten és bután néztem, ahogy anyám megragadta a bölcső szélét, és olyan erősen húzta el Sarahtól, hogy majdnem felborult. Sarah felszisszent, előrebotlant.
Ügyetlenkedtem a hangerő gombján, és a fülemhez nyomtam a telefont, épp amikor Evelyn közelebb hajolt.
“Kelj fel!” Evelyn hangja recsegett a kis hangszórón keresztül, mérgező sziszegést hallani csak nekem hallani a megbeszélés zsongásában. “Elegem van abból, hogy nézem azokat a poros lábszárazókat.”
Sarah nyafogott, lélegzetvisszafojtott könyörgéssel: “Evelyn, kérlek…” A varrásokat. Még mindig vérzek.
Evelyn még pislogni sem nézett. Felkapta a két hetes csecsemőt a matracról, ügyetlenül a csípőjéhez szorítva. “A vérveszteség nem mentség egy piszkos házhoz,” köpött le, a padlóra mutatva. “Kelj fel és dörzsöld le a padlót.”
A képernyőn Sarah térdei engedtek. Összeesett a szék párnáira, hevesen zokogott, mindkét kezét a hasán összekulcsolva, miközben a friss trauma a belső varratait is széttépte volna.
