Evelyn szája tisztán becsukódott. A szín eltűnt az arcán, a rúzsa pedig kirokós és festett lett.
“A lakatos végezt, anya,” mondtam, hangom mély, veszélyes hangon dörgött, ami mintha megrázta volna a padlódeszkákat. “A zárakat kicserélték.”
Léptem felé egy lépést, rákényszerítve, hogy felnézzen rám. “Felmentem az emeletre, miközben te rettegésben tartottad a feleségemet. A táskáid már be vannak pakolva. A verandán vannak.
“David… Dadogott, a látszat összeomlott. “Te… Nem gondolhatod komolyan. »
Hatvan másodperced van,” folytattam, a hangom jeges nyugalma megijesztett. “Hatvan másodperced van, hogy visszaadd a fiamat, mielőtt hívom a rendőrséget, hogy bejelentsek egy orvosi felépülő személy elleni támadást.”
Evelyn arca sápadtból dühös, pettyűs, lilára változott. A nárcisztikus seb teljes volt. Tekintélye, az irányítása egy pillanat alatt lelepleződött. “Én vagyok az anyád!” kiáltotta, hangja nyers és csúnya volt. “Ezt nem teheted velem! Életet adtam neked! Egyenesen a személyes terébe
léptem, a szemem mint a kovakő. “Te voltál az anyám. Ma csak betolakodó vagy. Add ide Leót. Egy
szörnyű pillanatra azt hittem, cserbenhagyja őt. Kezei olyan mély dühtől remegtek, hogy majdnem őrültségbe esett. De a hideg, könyörtelen erőszak ígérete a szememben győzött. Gyakorlatilag a mellkasomhoz nyomta Leót. A bal karommal rögzítettem, éreztem, ahogy apró szíve ver az enyémhez, és jobb kezemmel a bejárati ajtóra mutattam.
Evelyn hátrabotlott, mellkasa lihegett. Megfordult, és az ajtóhoz indult, kinyitotta az esős verandán, ahol a poggyászait áztatták. Megállt a küszöbön, hirtelen megfordult, arca tiszta gyűlölet álarcává torzult.
“Visszakúszsz, amikor elhagy!” kiáltotta az esőben. “Nélkülem semmi vagy! Hallasz engem? Semmi!
Ránéztem, és semmit sem éreztem. Kinyújtottam a kezem, megragadtam a nehéz tölgyfaajtót, és az arcomba csaptam. Az új zárzár bepattanásának hangja visszhangzott a csendes házban, mint egy lövés.