A fátyol mögötti igazság
Adrián király hátralépett, miközben a lélegzete is elakadt. A finom arányszövésű fátyol a márványpadlóra hullott, felfedve Eleonora arcát.
A király nem egy csúf szörnyeteget látott, és nem is egy torz égési sérülést, ahogyan azt a pletykálkodó udvaroncok sejtették. Eleonora gyönyörű volt – bőre mint a selyem, vonásai finomak és nemesek. De ami Adriánt sokkolta, az az arca jobb oldalán lévő sötét, mély vágás helye volt, amely a halántékától egészen az állkapcsáig húzódott, valamint egy ismert királyi bélyeg, amit a fül mögé tetováltak: a szomszédos, elpusztított Valoria birodalom címere.
De még ez sem volt a legnagyobb döbbenet.
Adrián felismerte ezt az arcot. Tizenöt évvel ezelőtt látta utoljára, egy véres, viharos éjszakán.
– Aurelia… – suttogta Adrián rekedt, megremegő hangon. – Nem Eleonora vagy. Te vagy Aurelia hercegnő… Valoria utolsó életben maradt örököse.
Eleonora – vagyis Aurelia hercegnő – lassan bólintott. Szürke szemeiben, amelyek eddig olyan élesek és megfontoltak voltak, most tiszta, leplezetlen fájdalom égett.
– Igen, felség – mondta halkan, de szilárdan. – Aurelia vagyok. Az a kislány, akinek a családat a te apád és a tanácsadói mészárolták le, amikor elfoglaltátok a várunkat. És ez a sebhely az arcomon… az apád kardjától származik.
A bosszú és a feloldozás határán
Adrián keze automatikusan a kardja markolatára tévedett, de nem húzta ki a pengét. A szobában nyomasztó csend uralkodott.
Tizenöt évvel ezelőtt Adrián még csak húszéves herceg volt. Apja, az öreg király kemény és könyörtelen uralkodóként vezette a hadsereget, és lerohanta Valoriát. Adrián maga is jelen volt a várompásztázásnál, és pontosan emlékezett a sikolyokra, a tűzre, és arra a kislányra, akit az apja elé vonszoltak. Az öreg király maga vágta meg a kislány arcát, mielőtt a káoszban a gyermeket valaki kimenekítette a lángoló palotából. Mindenki azt hitte, a hercegnő belehalt a sérüléseibe a vadonban.
