Egy fiatal lány érkezik a palotába, hogy részt vegyen a király feleségének kiválasztásában, de nem hajlandó megmutatni az arcát, és végig elrejti azt. Azonban amikor az esküvő éjszakáján a lány végre levette a fátyolt, a király megdöbbenve tapasztalta, ki rejtette őt egész 😨 idő alatt

– Azért jöttél ide, hogy megölj? – kérdezte Adrián, miközben tekintetét a lány sebhelyére szegezte. – A menyasszonyválasztás, a beszélgetéseink a háborúról és az igazságról… mindez csak egy megtervezett csapda volt, hogy a közelembe kerülj?

Aurelia lassan megrázta a fejét. Benyúlt a ruhája redői közé. Adrián felkészült a legrosszabbra, de a lány nem tőrt húzott elő, hanem egy elnyűtt, régi királyi oklevelet.

– Ha meg akartalak volna ölni, Adrián, már a harmadik négyszemközti beszélgetésünkön megtehettem volna. Méreg volt a gyűrűmben. Egyetlen csepp a teádban, és már halott lennél – felelte Aurelia őszintén. – De nem gyilkolni jöttem.

– Akkor miért? Miért kockáztattad az életedet, hogy hozzám menj feleségül?

Aurelia kinyitotta a kezében lévő oklevelet.

– Mert a te apád tönkretette a népemet, de te nem ő vagy. Hetekig figyeltelek. Hallgattam, hogyan beszélsz a szegény falvakról, hogyan próbálod orvosolni a tanácsadóid kapzsiságát. Rájöttem, hogy te egy igazságos király akarsz lenni. Én nem bosszút akarok, Adrián. Azt akarom, hogy tedd jóvá azt, amit az apád elkövetett.

A titkos egyezség
Aurelia elmagyarázta, hogy Valoria megmaradt népe, a menekültek és a száműzöttek a határokon nyomorognak, elnyomásban és éhezésben. Mivel a lány arca és a nyakán lévő királyi bélyeg azonnal elárulta volna a származását, nem léphetett a nyilvánosság elé anélkül, hogy a királyi tanács – a régi háborús generáció – el ne fogta és ki ne végezte volna.

– Elrejtettem az arcomat a fátyol mögött, mert ha meglátnak, meghalok, mielőtt beszélhetnék veled – folytatta Aurelia. – De most a feleséged vagyok. A törvény szerint a királynőd.

Adrián lassan közelebb lépett a lányhoz. Gyengéden kinyújtotta a kezét, és ujjbegyeivel óvatosan megérintette az arcán végighúzódó sebhelyet. Aurelia megrezrent, de nem húzódott el.

– Ez a sebhely… a családom bűne – mondta Adrián, és a hangjában mély megbánás csengése érződött. – Egész életemben próbáltam lemosni magamról apám kegyetlenségének árnyékát. Nem tudtam, hogy a hercegnő életben maradt… de most, hogy itt vagy, nem foglak bántani.