Daniel a kezébe temette az arcát. A teste megrázkódott egy néma sóhajtól.
– Miért, anya? – suttogta a tenyere mögül. – Miért tetted ezt velem? Az egyetlen fiad vagyok. Mindent neked köszönthetek, de ez… ez az én jövőm lett volna. Mi erre a házra építettük az életünket!
– Pontosan ezért tettem, Daniel – léptem közelebb hozzá. – Mert az életedet nem a saját munkádra, nem a saját becsületedre akartad felépíteni, hanem a halott apád és az élő anyád hátára.
Melissa dühösen közbevágott:
– Ez jogilag megtámadható! Daniel a törvényes örökös! Kötelesrész jár neki! Nem teheted meg, hogy semmizd a saját gyermekedet egy ilyen hülye alapítvány miatt! Az ügyvédem szét fogja szedni ezt a szerződést huszonnégy órán belül!
Lassan elmosolyodtam. Egy olyan mosoly volt ez, amitől Melissának a torkán akadt a szó.
– Hívd fel az ügyvédedet, drágám. Kérlek, tedd meg. De mielőtt tárcsáznád, olvasd el a negyedik oldalt is. A kisbetűs részt. Azt a záradékot, amit Robert Miller személyesen fogalmazott meg Thomas régi iratai alapján.
Melissa reszkető kézzel lapozott. Daniel felkapta a fejét, és követte a felesége ujját.
– A záradék úgy szól – folytattam fejből, minden szót pontosan felidézve –, hogy amennyiben a közvetlen leszármazó tiszteletlen, fenyegető vagy bántalmazó magatartást tanúsít a vagyonkezelővel szemben, vagy megkísérli a tulajdonost a saját lakókörnyezetéből kiszorítani, a kötelesrész kifizetése azonnali hatállyal felfüggesztésre kerül, és helyette egy minimális, egyszeri törvényi járadék lép érvénybe, amelynek összege pontosan megegyezik azzal az összeggel, amit a leszármazó az elmúlt öt évben igazolhatóan a szülő eltartására fordított.
Csend lett. Olyan csend, amiben hallani lehetett a falióra halk kattanását a sarokban.
