– A te csendes gyávaságod, Daniel, sokkal jobban fájt, mint Melissa összes szabálya. Mert ő egy idegen, aki most jött ide a maga önzésével. De te… te az én fiam vagy. Én hordtalak a szívem alatt. Én virrasztottam melletted, amikor tüdőgyulladásod volt hatévesen. Én mondtam le minden új ruháról tizenöt éven át, hogy a legjobb egyetemre járhass. És te három hét alatt eladtad a tiszteletemet egy kényelmes estéért a feleséged mellett.
A szobában olyan mély csend támadt, hogy a szél susogása a teraszajtó mögött szinte viharnak tetszett.
Melissa hirtelen kihúzta magát. A szája eltorzult, a szemeiből eltűnt a bizonytalanság, és átadta a helyét a puszta, nyers rosszindulatnak.
– Jól van – mondta gúnyosan. – Ha így áll a dolog, akkor élj itt egyedül a szent alapítványoddal meg a vénasszony barátaiddal! De a bútorokat visszük! Az új kanapét a nappaliban mi vettük! A hűtőszekrényt mi töltöttük fel! Holnap reggel elmegyünk, és te itt rohadhatsz meg egyedül ebben a múzeumban! Majd meglátjuk, ki fogja kihívni a mentőt, ha elesel a lépcsőn az éjszaka közepén!
– Senkinek sem kell mentőt hívnia értem, Melissa – válaszoltam, és a hangom kemény volt, mint a gránit. – Mert ti nem holnap reggel mentek el.
Melissa meglepetten pislogott.
– Tessék?
Odaléptem az étkezőasztalhoz, és felvettem egy másik borítékot, amely a fiókban lapult az előszerződés mellett.
– Ez egy hivatalos felszólítás a jogcím nélküli lakáshasználat azonnali megszüntetésére – mondtam, és átnyújtottam Danielnek. – Robert Miller ügyvéd úr már értesítette a helyi rendőrkapitányságot. Mivel soha nem volt bérleti szerződésetek, és nem vagytok bejelentve erre a címre, pontosan két órátok van arra, hogy összeszedjétek a személyes holmitokat, és elhagyjátok az ingatlant.
– Két órát?! – sikoltott fel Melissa. – Éjszaka van! Elmúlt nyolc óra! Hová menjünk az éjszaka közepén?!
Ránéztem az órára a falon. Pontosan nyolc óra tizenhét perc volt.
