– A te szabályzatod szerint, Melissa, nyolc óra után csendes órák vannak. És én most csendet akarok a házamban. A belvárosban rengeteg hotel van. Van hitelkártyátok, van autótok. Pakoljatok össze.
Daniel nem vitatkozott. Nem kiabált. Úgy nézett rám, mint egy ember, aki most ébredt fel egy hosszú, szörnyű álomból, és rájött, hogy a valóság sokkal kegyetlenebb, mint amit valaha el tudott képzelni.
– Anya… tényleg kidobsz minket? – kérdezte rekedten.
– Nem dobunk ki titeket, Daniel – mondtam csendesen, de megmásíthatatlanul. – Csak visszaadom nektek a szabadságotokat. Azt a szabadságot, amit a felnőtt élet jelent. Nem fogtok a hátamon élni, és nem fogtok rabszolgaként kezelni a saját otthonomban. Ha férfiként akarsz élni, tanulj meg saját otthont teremteni a feleségednek. És ha egyszer megtanultad, mi az a tisztelet… akkor talán újra kopogtathatsz ezen az ajtón. De addig… addig ti itt csak hívatlan vendégek vagytok, akiknek lejárt az ideje.
Melissa dühösen megragadta Daniel karját, és a lépcső felé rángatta.
– Gyere, Daniel! Ne könyörögj ennek a szívtelen boszorkánynak! Majd megbánja még ezt! Majd könyörögni fog, hogy látogassuk meg, amikor egyedül marad a négy fal között!
Hallottam a lépteiket a lépcsőn. Hallottam, ahogy a fenti hálószoba ajtaja dörrenve becsapódik. Hallottam a bőröndök zipzárjainak éles, kapkodó hangját, a fiókok csapódását, a fojtott, ideges veszekedést, ami a mennyezeten keresztül átszűrődött a földszintre.
Lassan visszaültem a helyemre az asztalfőn.
A kezem kissé megremegett, ahogy a borospoharamért nyúltam, de Clara már ott volt mellettem, és a meleg tenyerét az enyémre tette.
– Jól csináltad, Evelyn – suttogta Clara. A hangjában nem volt káröröm, csak az a végtelen megkönnyebbülés, amit akkor érez az ember, amikor a barátja végre kiszabadul egy láthatatlan börtönből. – Hónapok óta nézzük, ahogy lassan elfogysz. Ahogy a mosolyod mögött egyre mélyebb lett a szomorúság. Nem érdemelted meg ezt a bánásmódot. Senki sem érdemli meg.
