Martha felállt, és újratöltötte mind a négy poharat.

– Az igazságra, Evelyn – mondta Martha, felemelve a poharát. – És a te házadra. Ami mostantól újra a tiéd.

Koccintottunk. A kristály tiszta, csengő hangja betöltötte a szobát, elűzve az elmúlt hetek nehéz, mérgező csendjét.

Körülbelül egy órával később hallottuk a nehéz lépteket lefelé a lépcsőn. Daniel és Melissa négy nagy bőröndöt vonszoltak maguk után. Melissa egy sötét kabátot viselt, a napszemüvegét a fejére tolta a félhomályban is, és egyetlen pillantásra sem méltatott minket. Egyenesen a bejárati ajtó felé viharzott, kivágta a szárnyakat, és kilépett a hűvös éjszakába.

Daniel megállt a küszöbön.

A kezében tartotta a régi bőr táskáját – azt a táskát, amit még az apjától kapott az egyetemi felvételire. Ott állt a nyitott ajtóban, a kinti hideg szél meglebbentette az inge gallérját. Visszanézett rám. A tekintetében már nem volt harag. Csak a puszta, mélységes szégyen.

– Anya… – kezdte, de a torkában elakadt a szó.

– Viszlát, Daniel – mondtam az asztal mellől, csendesen, de tisztán.

A fiam lassan lehajtotta a fejét. Kilépett a verandára, és behúzta maga mögött a nehéz tölgyfa ajtót. A zár halk, fémes kattanása úgy visszhangzott az előszobában, mint egy korszak vége.

Néhány másodperccel később felbőgött az autó motorja a kocsibejárón. A fényszórók pászmái végigsöpörtek az étkező falain, megvilágítva a régi családi képeket – Thomas mosolygós arcát a tengerparton, Danielt hétévesen a biciklijével, és engem, fiatalon, boldogan. Aztán a fény eltűnt, a motor zaja lassan beleveszett az éjszakai külváros csendjébe, és a házra ismét rátelepedett a béke.

Nem a magány békéje volt ez. A szabadság békéje volt.

Odaléptem a lemezjátszóhoz, visszatettem a tűt a barázdára, és Ella Fitzgerald lágy, mély hangja újra megtöltötte a teret.

Kimentem a konyhába. A hűtőszekrény oldalán még ott fityegett a papírlap, Melissa tökéletes, gépies kézírásával: Házi szabályok.