“Anya, Volodyával azt akartuk megkérni, hogy vigyázz Alyochkára és Olenkára ezen a hétvégén. Mindketten dolgozunk. Váratlan őrséget állítottak, és találtam neki egy statisztát.
“Á, de persze, hogy megtartjuk őket!” Mondtam, mielőtt kizökkentem egy zokogást, akaratlanul is.
“Jól vagy?” Sírsz vagy mi? A lányom aggódott.
“Nem, nem… Hagymát vágok vacsorára, hazudtam.
Elbúcsúztam a lányomtól, mert még nem volt bátorságom elmondani neki a hírt. Tudtam, hogy előbb-utóbb minden kiderül. Még ha holnap, amikor megérkeznek az unokák, sikerülne úgy tenni, mintha a nagyapjuk dolgozik vagy horgászna, akkor is igazat kell mondanám.
Magány
, nem akartam igazat mondani. Még a gyerekeimet is szégyelltem, pedig semmi közöm nem volt hozzá. Harminchét hosszú évet éltünk együtt. Voltak hullámvölgyek, de Alexander sosem volt hűtlen. Ő egy példamutató családapa volt, mindig támogatott, és én is. És itt történt ilyen.
Ahogy vártam, a gyerekek néhány nappal később hallották a hírt. Nem én mondtam nekik; apjuk maga hívta a fiát és a lányát. Natalia és Denis azonnal az én oldalamra álltak, megígérve, hogy soha többé nem beszélnek vele, és megtiltják, hogy láthassa az unokáit.
De határozottan elleneztem az ilyen drasztikus intézkedéseket. Hiszen szerette a gyerekeit, egész életében felnevelte őket, és mindig is jó volt az unokáival.
Így kezdtem az életemet egyedülálló nőként. Lassan elmúlt a fájdalom, elfulladt a mindennapi élet forgatagában. Elmentem dolgozni, gondoskodtam a házról, időt töltöttem az unokáimmal. De nagyon hiányzott a férjem, annak ellenére, hogy haragot éreztem az árulása miatt.
Eljött a szomorú szilveszter
. A gyerekek meghívtak a házukba, de visszautasítottam. Idén sem volt szívem elfogadni. Megelégedtem azzal, hogy előző nap kívánom a gyerekeknek és unokáimnak. Vettem magamnak egy kis műfát, amit a dohányzóasztalon díszítettem.