A hetes minta és a sivatag aranya
A csend, ami a telefonkagyló túlsó feléről áradt, olyan sűrű volt, mint a jaliscoi sivatag éjszakai levegője. Marisol a verandán állt, a kezében a Rogelio által aláírt hamis bírósági keresettel, miközben a mobil képernyőjének halvány fénye megvilágította az arcát.
– Gabriel… – suttogta a nő, és a hangja alig hallatszott a hűvös szélben. – Biztos vagy benne? A hetes minta… az a termeszhalom, amit Vicente tegnap délután a teherautójával szétrombolt, amikor a kerítésnek ütközött…
– Teljesen biztos vagyok benne, Marisol – válaszolta Gabriel Montes mérnök a vonal túlsó végén, a hangjában feszülő izgalommal és sürgősséggel. – A laboratóriumi vizsgálatok kimutatták: a rovarok a föld alatti mély rétegekből, több mint negyven méteres mélységből hordják fel a felszínre a finom szemcséket. És a hetes minta olyan rendkívüli arany- és ritkaföldfém-koncentrációt mutatott, amit ebben a régióban még soha, egyetlen hivatalos bányászati jelentés sem rögzített. Vicente és a testvéred, Rogelio… ők nemcsak egy darab “haszontalan földet” akarnak elvenni tőled. Tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy ezen a területen valami olyan rejtőzik, ami a birodalmukat is sokszorosan felülmúlja.
Marisol szemei tágra nyíltak. Hirtelen mindenért értelmet nyert. Azok a furcsa éjszakai teherautók, amelyek az elmúlt hónapokban a határ túloldalán, Vicente földjeinek a szélén cirkáltak; a gúnyos megjegyzések arról, hogy a föld “értéktelen” és “el kell adni”; és az a kétségbeesett sietség, amivel Rogelio – akit az apjuk, Don Eusebio életének utolsó éveiben soha, egyetlen alkalommal sem lehetett látni a betegágyánál – most hirtelen, egy hamis végrendeleti perrel akarta befagyasztani a tevékenységet.
– Nem fogom aláírni – mondta Marisol, és a hangja hirtelen megkeményedett, átvéve azt az acélos erőt, amivel az apját ápolta a lázas éjszakákon. – Nem adják el a földet. Nem veszik el tőlem azt, amit az apám rám bízott.
Másnap reggel a napfény élesen sütött rá a sivatagi birtok porára.
