– Mi… mi ez a papír? – dadogta Vicente, és egy lépést tett előre a porban.
– Ez az a papír, Vicente – lépett ki a kapu mögül Gabriel mérnök, aki a furgonjából szállt ki, két szövetségi csendőr kíséretében –, ami feketén-fehéren bizonyítja, hogy a hetes minta – az a termeszhalom, amit te tegnapelőtt a teherautóddal gúnyosan szétzúztál – a térség eddigi leggazdagabb aranylelőhelyét rejti a felszín alatt. És mivel a te földed, Vicente, pontosan ezen a teléren fekszik, és te az elmúlt hónapokban több mint nyolcmilliós hitelállományt halmoztál fel a gépek vásárlásával… nos, a bankok és a bányászati hatóságok már vizsgálják a te fizetésképtelenségedet is.
Vicente hirtelen hátrafordult, a feleségét vagy az embereit kereste, de a csendőrök már körbevették a birtok határát.
– Ez… ez csalás! – ordította Vicente, és az öklével a teherautó motorháztanyjának csapott. – A föld az enyém! A rovarok az enyémek!
– Nem, Vicente – mondta Marisol, és egyetlen lépéssel közelebb lépett a volt szomszédjához, a tekintetében ott ragyogott a tiszta igazság győzelme. – A rovarok azok voltak, amiket te sosem láttál meg. Mert te csak a gúnyt és a földi port vetted észre. De a természet mindig meghozza az ítéletet azok felett, akik mások verejtékéből akarnak meggazdagodni.
Három hónappal később a sivatagi horizonton a napfény aranyló sugarai világították meg a felújított birtokot.
A bányászati koncesszió hivatalosan Marisol nevére került, a szövetségi szakemberek pedig megkezdték a fenntartható feltárást, amely nem pusztította el a tájat, hanem tiszteletben tartotta Don Eusebio egykori intelmét. Rogelio – miután a bíróság elutasította a hamis perét, és a hitelezők utolérték a gazdasági csalásai miatt – elhagyta a vidéket, magával vive a gőgjét. Vicente pedig a csőd szélén álló műhelyével és a kifizetetlen adósságaival kénytelen volt elismerni a vereségét.
