– Mit csináltok ti itt az éjszaka közepén?! – csattant fel Harper, a karját összefonva a mellkasán. – David! Órák óta várlak az ágyban! A baba nem tud aludni, ha én feszült vagyok! Mit sutyorogtok a hátam mögött?!
David lassan felállt a székből. Először láttam rajta azt a tartást, amit az apjától örökölt – a férfit, aki nem fut el a konfliktusok elől, ha az igazságról van szó.
– A megtakarításainkat nézzük, Harper – mondta David, és a hangja szokatlanul hideg volt.
Harper egy pillanatra megtorpant, de gyorsan visszanyerte a magabiztosságát.
– Milyen megtakarításokat? Mondtam, hogy a pénzügyek az én dolgom! Te csak dolgozz és koncentrálj a munkádra! Különben is, Georgia miért üti bele az orrát a mi dolgunkba? Ez a mi magánügyünk!
– Nem, Harper, ez nem csak a ti magánügyetek – léptem előre, bezárva a laptopot, de a papírra kinyomtatott kivonatokat a kezemben tartva. – Ez az én ügyem is volt abban a pillanatban, amikor beköltöztetek ide, és én átvállaltam az összes létező megélhetési költségeteket. Hat hónapig fizettem a számláitokat, mert abban a hitben voltam, hogy a fiam és a menyem az unokám jövőjére spórol. Ehelyett te kifosztottad Davidet, és luxuséletet éltél az én fedélem alatt.
– Maga hazudik! – kiáltotta Harper, és az arca vörösre gyulladt. – David, ne hallgass rá! Anyád meg akar minket osztani! Azt akarja, hogy tönkremenjen a házasságunk, mert féltékeny ránk! Meg akarja tartani ezt a barlangot magának, és nem érdekli a saját unokája!
– Elég volt, Harper! – üvöltött fel David olyan hangerővel, hogy a falak is belerremegtek. Még soha nem hallottam a fiamat így kiabálni.
Harper megdöbbent. Megtorpant, és a száját tátva tátotta a levegőt.
– David… te kiabálsz velem? A terhes feleségeddel?
